Haragban A Világgal

Bevallom őszintén a hogyan-ra én sem tudom a választ...mindenesetre megtörtént.

T. Ádám az EFOTT óta majdnem mindennap felhív...

Cs. Ádám visszatért Pestről, mert feketén akarták dolgoztatni pokoli munkarenddel minimál pénzért...

S.Ádika Uraság pedig ... ígéretéhez híven lejött hétfőn. Illetve volt az már kedd is...hiszen az óra elütötte a 0:40-et...persze nyilván nem bírtam aludni egy percet sem a tudattól, hogy ismét látjuk egymást. Azt sem tudom, hogy vállalhattam ezt a kedd hajnali randevút, amikor kedden reggel 6-ra munkába kellett mennem...

Persze nem igazán gondolkodtam túl ezt a történetet...ugyanakkor kínzott a tudat, hogy értelme valószínűleg nincs, s arra sem volt ötletem mit csinálunk majd, miről beszélgetünk, merre megyünk.

Úgy tűnik elfelejtettem már egy pár fontos dolgot...

Az egyik az, hogy nem kell aggódni, ha róla van szó...csak együtt vagyunk és nincs unalom vagy feszengés...minden perc érték.

Megérkezett hát...Mazsa is megvárta velem...egyként örültünk a rég nem látott vendégünknek...azt hiszem mindenki szereti itt őt...

Majd kettesben bevágódtunk a kocsiba és már suhantunk is Csopakra...nem értettem mért oda...mit akar, mi a célja...de ezen az estén nem kérdezősködtem...nem akartam belefolyni újra Ádika világába...

Kérdeznem sem kellett, mikor leértünk a strandra, magától vallott. Azt mondta nagyon kellett neki...fellélegzik itt...a boldog strandolások és én jutok eszébe róla...

Sétáltunk egy keveset a sétányon, majd a kihalt parton elkerülhetetlenül bevonzott minket a napozóstégen elhelyezett öntöttvas-fa szerelméből született ódon padocska. Leültünk a végtelen fekete víztömeggel szemben, s a bogárnyi fények vészjóslóan villogtak szemből...a fekete Converse tornacipő hirtelen csapódott rá a stég szanaszét kopott kötélkorlátjára, amit az én meztelen lábfejem puha talpa hozott újra egyensúlyba.

Beszélgetni kezdtünk...én végtelen fáradt voltam ő pedig úgy éreztem zavarban van. Ezért mindenféléről meséltem neki...EFOTTról, pasikról, Ádámokról, munkáról, barátságokról...értelmetlen üres fecsegéssel próbáltam feloldozni őt és kitölteni az ő csendjeit. Nem éreztem hülyén magam...kellett...neki biztosan. Próbáltam elhitetni vele, hogy nincs miért feszengjen... Meg akartam mutatni neki, hogy nincs baj...a Balaton  furcsa fényeivel együtt a helyén maradt, az életem boldog nélküle is, és hogy ettől függetlenül megvan még neki is a helye világomban. De a langymeleg éjszaka, a Balaton közelségének részegítő mámora, az ébenfekete éj valószínűleg messze fújta zavaros mondandómat...

S.Uraság, mintha semmit nem akart volna meghallani vagy belátni...átkarolta a derekamat, és a világ legtermészetesebb módján mondta: induljunk. Úgy sétáltunk ki a strandról, mintha ezer éve együtt lennénk. Karjaink ölelték egymás derkát és csak nevettünk, kacagtunk mindenfélén. Olyan pimasz és mégis evidens volt, hogy fel sem tűnt talán egyikünknek sem, hogy ez nem az a  világ, ez nem az az idő, ahol ez valóság lehet.

Hazatértünk, s én könyörögve kértem had aludjak csak 2órát a reggeli munka előtt, mert 12órás műszak még kipihenve is sok. {nem egy hét masszív EFOTT és 0 alvás után} Nem is tudom hogy mertem ilyet mondani neki, eddig mindig elmenekült innen, ha együtt alvásról volt szó. Hiszen mindig félt, hogy nem bír majd magával és akkor elrontja kettőnk kapcsolatának tisztaságát. De gondoltam ez már úgysem számít, akár maradhat is. Én alszom ő megnéz egy filmet...bár ha hazaindult volna ott rögtön sem izgatott volna, aludnom kellett...

Nem indult haza...megnyugtatásként az ezernyi plüssömből hatalmas védfalat emeltem közénk, hogy mégcsak véletlenül se legyen kísértés vagy hazamenekülés a dologból. Persze választott filmet: Che Guevara egy motoros naplóját...na aki ismer, az tudja nehezen választhatott volna tökéletesebbet. Mosolyogtam egyet és az utcai ruhámban rántottam magara nehéz, téli takarómat. Ő pedig halkan a mesterséges gátunkon átsuttogva kérdezte meg, átölelhet-e...

Nem értettem a helyzetet, sem a kérdést hirtelen, de mondtam, persze...miért ne.

Abban ugyanis nincs semmi...aludtak már mellettem így, minden erotika nélkül...na és persze a másik fontos dolog, amiről megfeledkezni látszottam a kettőnk zűrös viszonya volt. Azzal a meggyőződéssel engedtem közelebb magamhoz, hogy rajtam már nem fog a varázsa...neki ott van K.Úrnő a barátnője...nekem pedig úgyis csak az üres ágy marad holnap. Nem zavarhat már meg többé...Törjön százszor tört varázs..

Aludni próbáltam a kiflipóz nyugalmában...és nem felfogni ki fekszik mögöttem...próbáltam kizárni az illatát s a gondolatot, hogy most mennyire könnyen elérhetném, amit akarok...éreztem, hogy igen hamar rövidre zárhatnám a történetet. De az nem lett volna hozzánk méltó, nem tiszta játszma...

S míg vártam behúnyt szemmel az álmot, addig ő azt hívén már elszenderedtem simogatni kezdett. Nem tudtam tudja-e hogy nem alszom, nem tudtam ez jel valamire vagy csak egy lopva csent álmának betljesülése. Megmoccantam hát, s ránéztem...ő csendesen végigsimította remegő ujjait hűs homlokomon, várakozó szempilláimon és izzó ajkamon, annyit mondott csak: Aludj!

Ilyenkor ki lett volna képes aludni? Pár óra múlva kelnem kellett, mégsem ment...csak behúnytam a szememimet, simogattam a kezét és vártam a feloldozó álmot.

De nem jött...olyan volt ez, mint valami végtelenül kifinomult hosszas kínzás, aminek minden percét átéled és szerveiddel, érzékeiddel átérzed.

Egy szó sem hangzott el, csak simogattuk egymás testét, cirógattuk...Se csók, semmi erotika...erre nagyon vigyáztunk. Ahogy közel került az arca, az enyém irányt váltott...ajkaink kerülték egymást, kezeink pedig a másik legforróbb tájékait.

Csak ölelkeztünk reggelig...néztük egymás világtalan tekintetét. Nem voltak mosolyok, valamiért olyan keserű volt...jövőtlen...ugyanakkor édes is...tudtuk, sosem érhetjük el másképp a végtelent csak együtt.

A mozdulatok nem kéjesek voltak, hanem finomak, érzékiek...és történeteket meséltek. Minden öröme és félelme ott szuszogott karjaimban. Hiába a védfal és a súlyos takaró: Védetelenek és meztelenek voltunk egymás előtt...

Mégsem féltünk...nem volt mitől...

csupán egy dolog...a hajnal első sugara, ami gerleként rebbentett szét minket. Nem zavart, hogy nem aludtam egy pillanatot sem, csak az zavart, hogy ő már nem lesz itt mire hazaérek. Beszélgettünk még egy picit összebújva, mint mások szex után...de mi épp a szex hiányáról....arról, hogy menniyre vágyunk rá, mennyire egyszerű lenne...és mégis olyan fontos ez az egész, hogy vigyázunk egymásra...nem így tesszük meg...

Pedig általában nem ilyenek vagyunk...én sem és ő sem...

...egyikünk sem szent...sem álszent...

Nem igazán tudjuk mi ez, mégis...

Hihetetlenül természetes volt az egész...vele lenni, így kelni...csak az elválás nem volt ilyen légies. Bekísért a munkahelyemre...mivel ott is ismerik..csak lestek Ádika itt? Nekünk pedig már ebben semmi poén nem volt...úgy éreztem összecsiszolódtunk, közelebb kerültünk végre...

Hozzáérhettünk egymáshoz bűntelen. Nem futott már el ez elől egyikünk sem.

És a hajnal első pírja magával hozta a másik fájó felismerést is, amit nem titkolhatok még magam elől sem...

Fesztiválozhattam, ismerkedhettem felhőtlenül...de S.Uraság és kettőnk fanyar melodrámája még mindig hatással van rám...

"Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok."

"Nem kell a boldogsághoz semmi, uram, a boldogságot nem lehet akarni. Nem kell hozzá sem szivárvány, sem naplemente. Sem nyugalom, sem béke, sem beteljesült vágyakozás... a boldogság egyszer csak hirtelen elárad, betölt, nem tudni, mitől. Áll az ember valahol az út mellett elhagyatottan, vár valamire, sár van és eső és hideg, és mégis egyszerre, érthetetlenül boldogság van."

Most csend van...csend...nyugalom és mérhetetlen boldogság...

Azt hiszem a csendet is csak akkor tudjuk igazán felfogni és értékelni, ha megtapasztaltuk folyamatos hiányát. A füleimben ugyan zúg még a fesztivál színpadjainak mindent átütő moraja...de már nem forog többé a világ...visszatértem...

Hogy milyen volt életem ötödik EFOTTja? A válasz azt gondolom egyértelmű: fantasztikus.

Sem a hely sem az idő nem kedvez annak, hogy részletesen beszámoljak erről a csodás egy hétről...de villanatokkal szolgálhatok.

Az első igazi flessem az volt, amikor a mínuszegyedik napon a VIP bejáratnál felvettük a dolgozói Staff Pass-okat és a VIP karszalagot. Innetől fogva nem csak egy laminált vékonyabb kartonlappal lettem gazdagabb a nyakamban...Hanem egy tradíció fénypontját éltem meg. Idén ugyanis arra a fesztiválra, aminek élménye bevilágítja az évem maradék 360 napját előbb érkezhettem, külön bejáraton csekkolhattam, VIPkempingben alhattam és bárhova bemehettem a Staff Passommal. Soha nem voltam még olyan boldog talán ebben az életben, mint mikor a nyakamba került ez az egy kis jelentéktelen kartondarab. Hiszen ez eredménye volt a március óta tartó pályázatírások, levelezések, egyeztetések, konferenciák, prezentációk, költségvetés tervezetek, reklámajándék tárgyalások és ezer nehéz stresszes kialvatlan éjszakának. Ugyanakkor záloga egy fergeteges szabad fesztiválozásnak, ahol bármerre mehetek, bárkivel találkozhatok...ezer mosolynak...és talán az utolsó szabad felhőtlen nyaramnak.

S ahogy ez a laminált papírka már az első másodpercben csodás ígéretekkel kecsegtetett...ezek a varázspillanantok lassanként valóra is váltak.

Fesztiválnyitás 0.napjára nyilván már másnaposak lettünk rögtönzött csapatommal. A névsor: Martin, Ferike és a hivatásosunk István. Az eslő estén csapatépítés céljából eszetlen sörmámoros szédülésig ivós strand partyt tartottunk...melynek az eredménye némiképp kellemetlenre sikerült. Martin előadta takony részegen, hogy ha nem lenne barátnője most "végem lenne"...hmm...Martin nem is volt rossz csóka...de a barátnője csodaszép...nem is értettem...Persze akkor ott csak mosolygott mindkettőnk, mégis ez az egy mondat valahogy az egész hétre ki nem mondott lappangó feszültséget okozott köztünk.

Pimasz társaság jött össze, nem voltak félelmeim, hogy szomjasan és magányosan maradok. Az első estén ha hiszitek, ha nem egyszerűen mindenki előkerült...ha nem is élőben, de telefonon biztosan. Nem fogadott hívások és smsek vártak éjjeli ráeszmélésemkor...LordW, S.Uraság, Béla, Maci...és még volt pár. Azta gondoltam ... ekkora a para, hogy eljöttem fesztiválozni? Ez aranyos...mosolyra fakasztott.

Ilyen éjjel után igyekeztünk 0.napra érdemben működőképessé tenni civil sátrunkat a délután 2-es kapunyitásra. Ahogy ez lenni szokott nyilván késett a kezdés...fél5-ig...Így az egységsugarú fesztiválozó kénytelen volt a 38°C-os hőségriadóban a 40kg-os túratáskák árnyékában csapatot építeni odakint. Ehhez képest a mi macskajajjunk elég elhanyagolhatónak tetszett. Így mikor érkezett az első "holdraszállók" népes tömege a kapuk mögül, mi jéghideg vízzel kezdük locsolni őket a tűzoltóságtól kölcsönkért hatalmas puttonyfecskendőkből. Ennél jobb reklámra nem is volt szükség, 5perc múlva  úgy érkeztek, hogy már kint rólunk beszélnek. S így hogy az első sátrak egyike volt a miénk a bejárat felől, jobb sajtó sem kellett...hisz ahogy jött a tömeg, érkezett a photo, press feliratú passok tömkelege...persze kaptak ők is vizet rendesen:D S ahogy a jeges vízsugár ez emberek perzselve izzó bőréhez ért a napsugarak szivárványhidat képeztek köztünk és világ között...

Este hiába próbáltam nem törődni senkivel és semmivel csak lazulni és élvezni az életet, persze hogy egy óvatlan pillanatban két színpad üvöltő zenéjének metszetében kialakuló pár méternyi csendben meghallottam a béna telefonom béna csörgését...S.Uraság volt...sem elég részeg, sem elég józan, sem elég bátor sem elég bátrotalan nem voltam, hogy felvegyem...Aztán győzött a kíváncsiság, hogy mit akarhat egy hónap hallgatás után. Azt gondoltam úgysincs már ereje felettem...aztán valahogy ott kezdett tartani a beszélgetés, hogy hiányzom neki, hogy sokat gondol rám ... és mielőtt még  rákérdeztem volna K.Úrnőjére vagy kontrollálni tudtam volna bármit is, közölte, hogy következő hétfőn lejön hozzám.

Valami úton módon mégis bevallottam {isten tudja milyen indíttatásból} hogy nekem is hiányzik...de ehhez mérten is a beszélgetés végén büszkén csúsztattam össze fehér telefonom, a szinglik magabiztosságával, miszerint nekem nincs miért szégyenkeznem, enyém a világ...hisz enyém lehet...imádom az EFOTTot és engem is imád az EFOTT...a világ tetején állok...ehhez akkor ott nem fért kétségem...:D

Kicsit megszédülve vetettem magam bele a forgó színekkel teli világba...ahogy lesétáltam a vaskos falépcsőkön a következő színpadig  feledésbe merült az előbbi hívás...valahogy erre épp nem akartam ráérni... s ezzel elmosódott minden határ...

Aztán talákkoztam T.Ádámmal, akit ugye 5éve ismerek, 4 EFOTTot nyomtunk végig vele..és tudom 2éve összetörtem a szívét. S el is tűntem, mert annyira szégyelltem, hogy visszaestem saját gödrömbe, és kibékültem Bélával....Ezt nem voltak szavak, érvek megmagyarázni... Most szabad független nővé ért életem  és a civil falus juttatások megengedték, hogy kedvezményes jegyet igényeljek...neki és a legjobb haverjának Áronnak. Így a találkozás vele kikerülhetetlen volt. Nem gondolkodtam mit fogok mondani, kell-e egyáltalán...azt gondoltam szimplán örülni fogunk egymásnak visszacsöppenünk az EFOTT érába. De hogy is gondolhattam....Ahogy megláttam, közlési kényszer uralkodott el rajtam...részeg voltam, bátor...és elmondtam neki minden kérdés nélkül az egész gyászos sztorit arról a megfakult emlékű nyárról s ennek minden elő- és utóéletéről...T.Ádám nem ivott aznap {valami betegség kifutásával küzdött még}...nem is tudom hogy volt képes elhallgatni, rámnézni, figyelni, nem elrohanni tőlem...

Másnap biztos voltam benne, hogy nem keres többé...de nem bántott..valahol örültem, hogy elmondtam neki a dolgokat...tartoztam ezzel neki és magamnak is, hiszen sötét folt volt a tisztának hitt életemben.

A srácokkal sokat strandoltunk, nevettünk, mókáztunk...esténként ittunk sztoriztunk és Dévényi Tibor bátyánkon {mert mi már csak így neveztük} tomboltunk.

Szombaton a HollywoodRose zenekar fellépni érkezett EFOTTra...a gitárost ismerem..még régen a szülővárosomban leélt rocker punk gimis korszakból...csak akkor még Cause Of Joy volt meg Reactor...:D Vilkóval FBon megbeszéltünk egy közös sört a közös múlt emlékezetére...

Valamiért a sors úgy tervezett, hogy koncert előtt nem tudtunk találkozni...s mivel koncerten nem volt kedvem egyedül ücsörögni, elhívtam T.Ádámot...no nem is tudom megint mire számítottam..sör, Ádám és Guns dalok...Ez csak az első 5percben frusztrált...aztán elég volt Vilkótól 20méterre a domboldalon ülve élvezni, ahogy a régen nem látott imserős mára egy exhibicionista rock star lett, akiért sikongatva őrülnek meg a csajok. Akkor ott, nem sajnáltam az elmaradt sört...jó volt nekem ott, ahol voltam...a pálya szélén, külső szemlélőként. T.Ádám közben a fülembe súgta...nézd ki van írva Csak szabadon, mint a videóban hogy te mondod...jövőre te leszel az EFOTT arca? Mosolyognom kellett...tudtam, épp a backstageben is lehetnék...

A koncert után írtam egy smst Vilkónak, hogy isteniek voltak...mire ő: Te meg csudiszép!:) Tudta hogy ott vagyok, tudta mi van rajtam...vicces hogy keresett a tekintete...

De még így sem kellett a közös sör...

Eltűntem hát T.Ádámmal kézenfogva a sötétzöld méregszín bokrokkal övezett embertől hömpölygő utcákon. Vele söröztem reggelig...azt hiszem lesokkolta, hogy még mindig megvan a napi kommunikáció és a közös telefon Bélával...megint csalódnia kellett...de ezúttal nem is ígértem semmit...a puszta jelenlétem volt ígéret számára...amit én most nem vállalhattam...

Szepetembertől remélem Pest...ott majd megismerhet, döntse el akkor kell-e neki betegesen bonyolult világom. Többet vagy mást nem mondhattam. Keserédes utolsó este volt.

De ezer emékkel gazdagodtam. Egyedi EFOTT póló, KisPál és Ákos koncert, dícsérő tekintetek, bókok, beteljesületlen szerelmek szele, örök barátságok, fények, színek, illatok...egy évre ismét magamba zártam a varázst.

Visszatértem...

Az széktámlán hanyagul pihen az odavetett StaffPass...

És a füleimben zúg még ugyan a fesztivál színpadjainak mindent átütő moraja...de már nem forog többé a világ...

Most csend van...csend...nyugalom és mérhetetlen boldogság...

"Az ember szempontjából így hangzik a döntő kérdés: vállalod-e a végtelent vagy sem? Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem érdeklődésemet semmiségekre és csekély jelentőségű dolgokra, hogyha tudom, hogy a határtalan a lényeg. Ha ezt nem tudom, akkor ilyen vagy olyan tulajdonság kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek, ragaszkodom hozzá, hogy a világban számítsak valakinek. Tehát, mondjuk, a tehetségem vagy a szépségem miatt. Minél erősebben ragaszkodik vélt tulajdonához az ember, és minél kevésbé érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az élete. Korlátozva érzi magát, mivel korlátozottak a szándékai, ez pedig irigységet és féltékenységet szül. Megváltoznak a vágyak és a beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már ebben az életben hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végső soron csak a lényeg révén számít valaminek az ember, és ha az nincs a birtokában, akkor elrontotta az életét. A másik emberrel való kapcsolatban is az a döntő, vajon kifejeződik-e benne a határtalan vagy sem."

Ma befejeztem a  barátokon való rágódás témáját...egész egyszerűen meguntam...

S ahogy egyre járt az agyam, arra lettem figyelmes, hogy nekem valamiféle Ádám fétisem van mostanában. Egész egyszerűen nem bírom ki Ádámok nélkül...

Legyen az igaz barát=Cs.Ádám

NagyLáv=S.Ádi Uraság

Vagy egy ősrégi haver=T.Ádám

Miért jutott ez most eszembe? Nyilván mert Cs.Ádámot sirattam itt napokig...közben S.Ádi Uraság néha még mindig fel-fel hívott. Érdekes ez nekem...megváltozott  a viszonyunk...James azt javasolta most álljak legjobban mellé, érezze hogy támogatom , hiszen csak így lehetek erősebb a nagykezdőbetűs "Megszokásnál". Erre az útra azonban lehetőségem sem volt lépni...S.Uraság azt hitte haragszom, amiért képtelen volt pontot tenni szánalmas kapcsoalta végére. Egyet azonban tisztázzunk...én nem haragszom...elég büntetés neki, hogy nem ott és nem azzal van, akivel boldog...ennyi. De ő mintha félne tőlem...mikor beszélünk, akkor az örökké vidám Ádika szomorúan szólal meg és hangja, akár egy ódon hegedű búgva síró eltévedt szonátája...Bánatos leszek tőle...

És itt a következő buktató...T.Ádám...Róla annyit kell tudni, hogy 4éve mindig találkozunk EFOTT-on. 2006-ban ismerkedtünk meg: mi 3-an lányok, ők 3-an fiúk. Ádám volt a legrészegebb és a legkevésbé ártalmas...így vele beszélgettem. Az évek hajszolták egymást...EFOTTon mindig találkoztunk. Sosem volt semmi...tavalyelőttig, amikor is azt vettem észre rajta, hogy többet szeretne. Az évek alatt én is megismertem...aranyos srác, okos, értelemes, érzékeny...egy két lábon járó rocktörténeti lexikon, ami nekem felettébb imponál. Azokat a zenéket szereti, mint én...csak egy picit nyuszi szegényem. Így végső soron azt kellett mondjam, számára kezelhetetlen lennék a botrányos életvitelemmel együtt...A hivatalos álláspont pedig az volt: a Pest-Vp távolság, na meg a zűrös ex-el való viszony...

Idén is jön...én segítettem kedvezményes bérletet foglalni neki...így mindenképp találkoznunk kell már érkezésekor...és már előre rettegek milyen kifogással éljek így, hogy féllábbal Pesten vagyok és barátom sincs...Jézus...

Egyet azonban biztosan tudok...az Ádámok csak átutazóban vannak az életemben...és mindig a legfájdalmasabb és legsivárabb univerzum marad utánuk...Szóval nem kell a dráma... ez biztos...

A csomagom kész van...itt ülök a recepción...mögöttem a még sosem használt vadonatúj sátram, a hálózsák, az utazótáska és előttem további 8óra munka és ezernyi kihívás.

Holnap hajnalban innen indulok a 6.25-ös busszal Hévízre, majd a csapatommal tovább Pécs-Orfűre az EFOTT-ra! Alig várom...2005 óta minden évben voltam...

Jóllehet mint már említettem félig-meddig dolgozni megyek, hiszen napközben civil programokkal szórakoztatjuk a fesztiválozókat...

De a délutánok/esték szabadok...

Azt gondolom nem véletlen, hogy LordW a Sound végeztével most bukkant fel, és S.Ádika sem hiába ma telefonált...

Félnek...hiszen sosem voltam még ennyire szabad..egy éven sem...mindig volt valakim, mindig hímestojásként kellett vigyázzak magamra és a kapcsolatomra...

Ezúttal viszont mindenki szabadon eresztett idővel...így én sem sírok senki olyan után, akinek nem kellettem eléggé. És ez nem azt jelenti, hogy nem voltak vagy nincsenek mély és igaz érzelmeim...de ki nem szarja le, nem igaz? :D -Akkor engem miért kössön láthatatlan lánc?

Köszönöm a remegő hangú, semleges témától visszhangzó telefonbeszélgetéseket...aranyos...tényleg...

De a béna kis játékoknak vége...

Ha holnap leérek végre a három sráccal..és kibontom az első jól megéremelt sörömet a napsütésben, akkor már biztosan ragyogni fognak a szemeim a napszemüveg mögött...megállítom a világot és a cigim füstje bohókásan mosódik majd a tóparton össze a legféltettebb gondolataimmal...amiket ezúttal csak magamnak tartogatok...

Nem akarok becsókázni...nem akarok ribiskedni, nem akarom megváltani a világot (még most nem:D) ... csak lenni, és élvezni a lét gyönyörűségét a maga roppantmód sivár és egyszerű mivoltában...

Ahogy a mentolos vékony cigi íze visszaidézi halkan S.Uraságot...magamba szívom lassan...s mielőtt eltelítene a bódulata...gyorsan fújom ki a nehéz füstöt. Ülök majd a tóparton nézem az aranyhidat és elképzelem milyen lenne Andrissal ringatózni egy ilyen tavon...nem beszélni...egymásra tapadni...Közben a sör ízértől eszembe fog jutni minden apró játék Macival és Cs.Ádámmal...a nehéz szigorlatok, az egyetem, a hajnalig tanulások, a koncert videók...a Korn, a Cure, a DM, a Placebo....minden hangot élvezve engedek le a nyelőcsövemen. Belül megnyugszik a szívem és mosolyogni fogok, tudom...S az éjjel észrevétlen fog csillagtakarót borítani rám...a friss fű illata, az égi gyémántok tiszta kristály színéből majd Béla tekint vissza rám...rágondolok a sok végig cabriózott csillagfátyolos nyáréjszakára...

Remélem eközben valaki szinte észrevétlen lassan mellém ül, figyel, s mikor véget ér ez a varázsporos szédítő látomás...csendben megfogja a kezem...és többé el sem engedi...

"A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés."

Masszív két nap sírás és belső gondolataimba burkolózás után egy-két dolog kitisztulni látszik. Olyan ez, mint egy éves nagytakarítás elméd és szíved mentális térképén. Minden esztendőben eljön legalább egyszer az a pillanat, amikor életem kusza indái oly sűrűen és kacskaringósan fonják be a létezésem, hogy azt már kénytelen vagyok az elejétől haladva kibontani.

Starfire tegnap azt írta átérzi a fájdalmamat...és bár osztozhatnék az érzésben, de tartok tőle minden egyes ilyen búcsú egyedi lefolyású. Persze megnyugtatásként írta, biztosítva arról, hogy mellettem áll, megért. Mégis olyannyira magányosnak érzem magam...s annyira különlegesen keserűnek a helyzetet.

Tudok róla, hogy borzalmas természetem van, nagyon sok mindent magasról lesz@rok, általában agresszív és vitázó a hozzállásom, elvárok olyan dolgokat, amiket magamra egész másképp értelmezek...Nem osztom meg könnyen lelkemet semmilyen kívülálló emberi lénnyel, ennek ellenére ha valaki érdemes rá, az láthatja milyen végtelenül sérülékeny és érzékeny vagyok. Van pár ember, akinek számítok, s aki fontossá tudott válni számomra. Ez a személyiségem-adta természetes szelekció mindig segítségemre volt...a sors helyettem döntötte el ki válik igazi értékké, s ki hullik ki életemből, mint pelyva a szitából.

Valahogy mindig a fiúkhoz húzott a szívem ebben a témában. Ők jobb barátok...egyértelműen...Keresnek, ha találkozni akarnak, ha pedig nem, akkor nem erőltetik. Náluk nincs egy csepp képmutatás sem, unott jópofi beszélgetések, idegesítő rivalizálás,  rejtett féltékenység...

A fiúk barátsága egyszerűbb...tisztább...biztosabb...

Nincs talmi csillogás...nincs smink vagy szerepjáték...nem kell bebaszcsizni hozzá, hogy keményebb témákat feszegethess...

A nők ezzel szemben olyanok, mint a legostobább macska faj...hízelegnek kicsit a gazdinak a kajáért, aztán ha kedvük tarja, jó sz@rrá karmolásszák az új bársony bútort.

Elmondanám, hogy az itteni két lány barátom, (akiket a tavasszal én mutattam be egymásnak) a FBon nyilvánosan közlik mindennap mi fasza kikapcsolódással töltik együtt szabadidejüket...Nem hogy engem nem hívnak, de még külön-külön sem beszélnek azóta velem...

De engem nem is zavart volna...általában nem tartok igényt a sűrű nyaggatásra..de tegnap visszanézve az üzenőfalat láttam, hogy amíg én a paplan alatt vacogtam a  kétségbeeséstől, addig ők együtt koktélozgattak. Nos ők a legjobb lánybarátaim itt...

Talán erről ennyit...

Ilyenekre roppant kényes vagyok...nehezen nyílok meg, de akit  a barátomnak nevezek, attól azért elvárom, hogy legalább ne áruljon el...

A falaim szinte áttörhetetlenek, nem érek rá ostobákra, idegesítőkre, fogalmatlanokra, hazugokra... ... ... ...{ehhez túl rövidnek ítélem az életet}

Aki megmarad, elvisel, olyannak szeret, amilyen vagyok az nekem az igazi kincs...

Képtelenség megérteni a veszteségemet, jobban fáj mint bármi az utóbbi egy évben. Maci és Ádám volt a mindenem, az otthonom...törölgették a fasz pasik miatt hullajtott könnyeimet, bátorítottak, segítettek, meghallgattak, figyeltek, vigyáztak...miattuk lettem olyan, amilyen...és sokszor ők mutattak utat, hogy milyenné nem szabad válnom...

Ilyenkor mikor csendben kucorgok az ágyamban, szívem szerint rögtön futnék át, mondván:

-Cső! Hoztam sört...Remélem nem baj, hogy beugrottam...Olyan fos napom volt...Elköltözött az egyik legjobb barátom...

S minden egyéb más esetben gyógyultan távoznék tőlük legkésőbb másnap mikor a nap már égetve süt át a függönyön.

De most...csak kib@szott nagy űr van...körülöttem és bennem is...

Érthetetlen űr...

És ami a legrosszabb színt kell vallanom StarFire-nek abban a tekintetben is, hogy miért éppen most történt ez a költözés, és hogy miért nem lesz soha vol2:Nagyfalu Edition...

Szóval ugye azt már írtam, hogy Cs.Ádámmal egy szakon egyszerre nyomtuk végig az egyetemet...és együtt diplomáztunk...

Nyilván az én hatalmas szövegem volt, hogy gyerünk Pestre, gyerünk élni. Ez adódott előbb Andrissal való kapcsolat vágyából majd később az S.Uraság előli menekülés utópisztikus megoldásaként.

Persze azt a vásznat húztam a sztori elé, hogy bölcsész diplomával úgy sincs esélyünk másutt f@sza állást találni...szerezetem albit...és nap mint nap mondogattam, hogy gyerünk fel a nagyfaluba...legyen már belőlünk valami...

S hogy miért tettem? Egymagam képtelen vagyok megállni a helyem...szükségem van a barátaimra...magam elvesztem volna...ezért uszítottam.

És most elment...nekem még nincs új melóm fent...és ki tudja lesz-e. És Maci azóta Balatonon strandolt a munkahelyi spanjaival ma pedig hazament. Sőt ő még pár évig  biztosan nem akarja itthagyni a munkáját...Bár megtehetné, de se a változásokat nem szereti sem a bebukás lehetőségét. ...Így mégha feljutok is...elvesztem Macit...akkor pedig ezért sírok majd...megjegyzem éppily keservesen...

Nincs jó válasz...nem lesz már soha ugyanaz semmi...de semmi...a gépzetet önkénytelenül beindítottam...most pedig már csak imádkozhatok...hogy valami elviselhető jöjjön ezután...

Szóval StarFire köszönöm, hogy megpróbáltad megnyugtatni háborgó lelkem...és köszönöm, főként hogy még ha legtöbbször csak így blogon át is, de leglább őszinte barátom vagy. (Nálam sosem a távolság ill. a külön töltött idő mértéke vagy milyensége határozta meg az igaz barátságot.) Talán ezért is meséltem most el, hogy értsd...egy számomra nagyon fontos és pótolhatatlan dolgot vesztettem el, amin nem segíthetnek sem a gyógyszerek, sem a szavak, sem a szép emlékek vagy élmények ködképei...

Ma délután munka előtt kiültem a hotel lépcsőjére, ahol a pokol hosszú műszakomban néha meglátogattak a srácok...ezúttal egyedül ültem...ott volt a tejes kávém, a kis dobozos kóla, amit hozni szoktak...és a cigim...

Pokoli volt...még a nap is kínzóan vakított...

Felvettem hát  a napszemüvegemet és mögötte behúnytam ködös szemeimet, nem volt kinek a szemébe nézni...nem voltam kíváncsi senkire...nem akartam ilyen üresnek látni a világot...

"Létezem, mert vannak barátaim. Azért maradtam felszínen, mert ők az utamba kerültek. Megtanítottak arra, hogy magamból a legjobbat adjam..."

Tegnap valóban sűrűn hullottak a keserűre fagyott könnyeim az éjszaka közepén. Egyedül voltam, mint mindig...mégis jobban rettegtem az űrtől, mint valaha.

Cs. Ádám ma elhagyta a városunkat. Sikerült az interjú, munkát kapott a nagyfaluban. Hétfőtől ő már pesti jómunkás ember lesz. Eddig fel sem akartam fogni...nem mertem. De tegnap, amikor nappal ráírtam a szokásos üzenetet, hogy kávézzuk, akkor meglepő módon nem a legközelebbi füstös kocsmába tértünk be...Hanem hosszan sétáltunk a városban, élveztük, ahogy mindent eláraszt a langymeleg napsütés. Világra-eszmélésünket nem igazán zavarták meg dialógusok vagy felesleges szavak {amúgy is egész héten elcsigázott voltam}...és ebben a hozzánk képest is gyanús csendben volt valami végezetet predesztináló rossz érzés. Mintha a világ legvégére várnál, eljátszva a naivitással, hogy mégsem érkezik el.

De elérkezett...

Este semmi erőm nem volt átmenni Macihoz és Ádámhoz...mintha olyan nap lett volan mint a többi..fáradt voltam...de ezúttal végtelen fáradt...elgyengült...lélegzet-testű...

Le akartam mondani az esti találkozót, mint már eddig sokszor máskor vagy csak nem átmenni...mintha nem is nekem szólt volna személy szerint a meghívás...

...de...de...utoljára mentem így át...Ádám utolsó estéje az albiban...

Átmentem egy üveg borral, és kackiásan közöltem, hulla vagyok csak egy órát maradok...

Ebből persze mindig hajnalig maradás szokott lenni...de ezúttal valóban végzetes gyengeség taszított a padlóig.

A sötét konyhában hárman ültünk, pattantak a sörnyitó fülek...pezsgett a kóla a borban...cigaretta füst font lágy függönyt a vonásaink elé...a szobából pedig üvöltött a DM, a Cure és a Placebo...

Mint a többi oly sok más ilyen estén...

Semmi sem volt másabb...nem érzékenyültem el...csak sokmázsás súlyként tepert le a gyötrő kimerültség.

Régi fotókat kezdtünk el nézegetni és nevettünk...nevettünk mindenen...mert sok-sok év van az egyetemi időszakunk mögött...

Úgy kacagtunk, mintha fodros felhő széléről könnyen, mosolytól gödrös orcával tekintenénk végig a hangyává törpült béna emberi fajon ... és mintha csak játék volna az egész.

S eljött a perc, hogy menekülnöm kellett, lenyomott valami nálam sokkal erősebb...

Megöleltem Cs.Ádámot...és mivel eddig profit megszégyenítő képmutatással kerültem az érzelgősséget, így még távozóban, a küszöbön állva sem bonthattam meg szigorú világom rendjét...Nehéz volt utoljára így lépni ki a menedéket nyújtó albérletükből...és  örök biztonságot adó, mindig óvó kötelékükből.

Eddig mindig 2+1-nek érezetem magam, tegnap viszont tökéletesen egy voltam hármunkból...most értettem meg, hogy talán ez eddig is így volt...csak nem volt önbizalmam soha így látni...de az utolsó este is én vagyok ott...én ott vagyok..

És jött a küszöb...és átléptem...muszáj volt...nem néztem vissza...mentem a sötét átkötő utcán...és akkor buggyantak ki visszvonhatatlanul a könnyeim..Keservesen kezdtem zokogni...nem volt mi megállítsa..Vígasztalhatatlanná váltam...Kellett volna még egy óra, még egy ölelés, még egy sör vagy egy boroskóla...

Hazaérve még vagy egy órán át remegtem sírva a takaró alatt...nem nyújtott biztonságot többé...nem voltam otthon...sem itt sem máshol...

Valami menthetetlenül elveszett...{képtelen vagyok folytatni az írást...ne haragudjatok...}

Ma egy csoda darabokra tört...csendesen, remegve sírok a takaró alatt...

"Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést."

Azt gondoltam ma nem születik új poszt...De valahogy minden balul sült el, s ez megér egy misét. Ott kezdődött a magamra ébredésem, hogy délben felkeltem, mert előző nap megbeszéltük LordW-vel, hogy ma talákozunk. Igazából napok óta kerülésben vagyunk... Én államvizsgáztam, Balcsiztam, S.Uraságoztam, konfernciákra jártam, hazaugrottam, míg ő családi banzájokon volt, Volt-on, Balcsin plussz mindketőnknek a munka...máshol más időben...Tulajdonképpen ma akartam meggyőzni, hogy láthatja úgy sem érünk rá erre az ismerkedős szarságra jobb lesz nekünk külön. {Híresen nehezen lépek ki az ilyesfajta lezárást követelő szituációkból...} Nagyon fáradt voltam...gondoltam, mielőtt keresném megnézek még pár valami sorozatot...nyilván az összes kedvenc elfogyott {MaFFiózók, Dexter, Californication, Nip/Tuck, CSI:összes, LasVegas} és még a kevésbé kedvencek is {Két pasi meg egy kicsi, How I met your Mother, The Big Bang Theory}. Maradt hát a Szex és New York...Mindig is el akartam kerülni, hogy erre szoruljak...Egyszerűen gyűlölöm a csajos rózsaszín nyivákolós világot...nem hiába fiú barátaim vannak és nem véletlen, hogy a természetes közegem inkább a kocsma, mint a cipőbolt...

...s a véleményem nem változott...nézni kezdtem ugyan, de...csak felidegesített, aludni sem tudtam tőle...Picsogás lépten nyomon túltelítve azzal a nehézkes hangulattal, ami elől éppen menekülök: a vénlányság, a bénázó szingliség...

Három óra felé írtam hát LordW-nek, aki tegnap még harcosként küzdött a mai talákozóért, biztosítva arról, hogy pihenhetek nyugisan, mikor felébredtem ráérek hívni őt, hisz nem lesz más programja, ez a fontos neki. Ja....jött a reüzi...Már más programot szervezett közben magának...FB egyébként nem hazudik...Balaton két csajjal...

Rendicsek...ezt gyorsabban letárgyaltuk, mint gondoltam...és kicsit más módon...ami bevallom nem esik jól...

Aztán még egy kis pihi, de valamiért aludni képtelen voltam...aztán munkába készülés...

És eközben utolért a napom második sokkja...egy kullancsot vakartam le a csípőcsontom mellől. Azt hittem valami kis száradt seb...Ahogy mint egy hegtől körmöm seígtségével megváltam vettem észre, hogy mivel állok szemben...Már nem élt...valahogy ki volt száradva és mintha meg sem szívta volna magát...kicsike volt. Nem is értettem hirtelen...

Nyomában égő vörös tűhegynyi stigma maradt...

Több dolog cikázott végig bennem...Például, hogy a romlott vérem csinálhatta ki...és az is, hogy minek kirándulgattam végig zala megye szívét a hétvégén...sőt még az is, hogy Isten nem ver bottal, biztos fertőzött volt és valami nagy baj lesz...

Azt írta a nagyhatalmú internet, hogy figyeljünk a  tünetekre, többek között ilyeneket olvastam: fáradtság, kimerültség, fejfájás, szívelégtelenség, láz, nyaki merevség...

Na most akkor ugye döntsem el, hogy az életvitelemből adodó végletekig hajszolt szervezetem ad jeleket, a koffeintúladagolásom játszik a szívemmel, a munkahelyi légkondi miatt érzem a hőemelkedés tünetét, huzatot kaptam...vagy esetleg Lyme-kórom vagy agyhártya gyulladásom van...

Istenem, mennyire nem vicces...4-10hét szorongás...így nyomjam le az EFOTT, Hegyalja civil project koordinátori melót...

Ma, ha képes leszek időben felébredni {bár úgyis csörögni fog az átkozott mobil, a rendelések, utalások, álláshirdetésre jelentkezések miatt} azért elmegyek dokihoz...bár azt hiszem ő sem fog tudni többet tenni értem, minthogy megkér: várjak és figyeljek...:S

Szétforgácsolt napom további csúcsaként Béla holnap megy ki Romániába egy hétre...magamnak is béna bevallani, de már úgy megszoktam, hogy naponta többször beszélünk. Nem félreértendő...mindenféléről...munkáról, egészségről, életről, halálról...

Esküszöm hiányozni fognak ezek a beszélgetések...

És most este még benézett ide a munkahelyemre Maci, Némó és Cs. Ádám, aki ugye bő egy hét múlva már Pesten lesz...

Örültem, hogy benéztek...de leülni közéjük képtelen voltam...Cs.Ádám láthatóan felszabadultabb a biztos meló tudatában...én pedig csak azt látom...valaminek vége fog szakadni...

Szerteszáll a banda...nyomorít a tudat is....a felhőtlen boldog bolond ifjúság...el fog tűnni...

Ezer fordulópont van az ember életében...S.Uraság mondta, hogy mikor majd lediplomázom, akkor ürességet fogok érezni, azt hogy valami visszavonhatatlanul végetért ...

Nem éreztem ilyesmit...talán mert nekem az egyetem az emberkeről, barátságokról, sörözésekről szólt...

Most majd sokkal inkább mentehetlenül véget fog érni valami...

Valami, amit még tervem sincs miként dolgozok fel...

Elkeserítő és torz napom volt...

"Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést."