"A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés."

Masszív két nap sírás és belső gondolataimba burkolózás után egy-két dolog kitisztulni látszik. Olyan ez, mint egy éves nagytakarítás elméd és szíved mentális térképén. Minden esztendőben eljön legalább egyszer az a pillanat, amikor életem kusza indái oly sűrűen és kacskaringósan fonják be a létezésem, hogy azt már kénytelen vagyok az elejétől haladva kibontani.

Starfire tegnap azt írta átérzi a fájdalmamat...és bár osztozhatnék az érzésben, de tartok tőle minden egyes ilyen búcsú egyedi lefolyású. Persze megnyugtatásként írta, biztosítva arról, hogy mellettem áll, megért. Mégis olyannyira magányosnak érzem magam...s annyira különlegesen keserűnek a helyzetet.

Tudok róla, hogy borzalmas természetem van, nagyon sok mindent magasról lesz@rok, általában agresszív és vitázó a hozzállásom, elvárok olyan dolgokat, amiket magamra egész másképp értelmezek...Nem osztom meg könnyen lelkemet semmilyen kívülálló emberi lénnyel, ennek ellenére ha valaki érdemes rá, az láthatja milyen végtelenül sérülékeny és érzékeny vagyok. Van pár ember, akinek számítok, s aki fontossá tudott válni számomra. Ez a személyiségem-adta természetes szelekció mindig segítségemre volt...a sors helyettem döntötte el ki válik igazi értékké, s ki hullik ki életemből, mint pelyva a szitából.

Valahogy mindig a fiúkhoz húzott a szívem ebben a témában. Ők jobb barátok...egyértelműen...Keresnek, ha találkozni akarnak, ha pedig nem, akkor nem erőltetik. Náluk nincs egy csepp képmutatás sem, unott jópofi beszélgetések, idegesítő rivalizálás,  rejtett féltékenység...

A fiúk barátsága egyszerűbb...tisztább...biztosabb...

Nincs talmi csillogás...nincs smink vagy szerepjáték...nem kell bebaszcsizni hozzá, hogy keményebb témákat feszegethess...

A nők ezzel szemben olyanok, mint a legostobább macska faj...hízelegnek kicsit a gazdinak a kajáért, aztán ha kedvük tarja, jó sz@rrá karmolásszák az új bársony bútort.

Elmondanám, hogy az itteni két lány barátom, (akiket a tavasszal én mutattam be egymásnak) a FBon nyilvánosan közlik mindennap mi fasza kikapcsolódással töltik együtt szabadidejüket...Nem hogy engem nem hívnak, de még külön-külön sem beszélnek azóta velem...

De engem nem is zavart volna...általában nem tartok igényt a sűrű nyaggatásra..de tegnap visszanézve az üzenőfalat láttam, hogy amíg én a paplan alatt vacogtam a  kétségbeeséstől, addig ők együtt koktélozgattak. Nos ők a legjobb lánybarátaim itt...

Talán erről ennyit...

Ilyenekre roppant kényes vagyok...nehezen nyílok meg, de akit  a barátomnak nevezek, attól azért elvárom, hogy legalább ne áruljon el...

A falaim szinte áttörhetetlenek, nem érek rá ostobákra, idegesítőkre, fogalmatlanokra, hazugokra... ... ... ...{ehhez túl rövidnek ítélem az életet}

Aki megmarad, elvisel, olyannak szeret, amilyen vagyok az nekem az igazi kincs...

Képtelenség megérteni a veszteségemet, jobban fáj mint bármi az utóbbi egy évben. Maci és Ádám volt a mindenem, az otthonom...törölgették a fasz pasik miatt hullajtott könnyeimet, bátorítottak, segítettek, meghallgattak, figyeltek, vigyáztak...miattuk lettem olyan, amilyen...és sokszor ők mutattak utat, hogy milyenné nem szabad válnom...

Ilyenkor mikor csendben kucorgok az ágyamban, szívem szerint rögtön futnék át, mondván:

-Cső! Hoztam sört...Remélem nem baj, hogy beugrottam...Olyan fos napom volt...Elköltözött az egyik legjobb barátom...

S minden egyéb más esetben gyógyultan távoznék tőlük legkésőbb másnap mikor a nap már égetve süt át a függönyön.

De most...csak kib@szott nagy űr van...körülöttem és bennem is...

Érthetetlen űr...

És ami a legrosszabb színt kell vallanom StarFire-nek abban a tekintetben is, hogy miért éppen most történt ez a költözés, és hogy miért nem lesz soha vol2:Nagyfalu Edition...

Szóval ugye azt már írtam, hogy Cs.Ádámmal egy szakon egyszerre nyomtuk végig az egyetemet...és együtt diplomáztunk...

Nyilván az én hatalmas szövegem volt, hogy gyerünk Pestre, gyerünk élni. Ez adódott előbb Andrissal való kapcsolat vágyából majd később az S.Uraság előli menekülés utópisztikus megoldásaként.

Persze azt a vásznat húztam a sztori elé, hogy bölcsész diplomával úgy sincs esélyünk másutt f@sza állást találni...szerezetem albit...és nap mint nap mondogattam, hogy gyerünk fel a nagyfaluba...legyen már belőlünk valami...

S hogy miért tettem? Egymagam képtelen vagyok megállni a helyem...szükségem van a barátaimra...magam elvesztem volna...ezért uszítottam.

És most elment...nekem még nincs új melóm fent...és ki tudja lesz-e. És Maci azóta Balatonon strandolt a munkahelyi spanjaival ma pedig hazament. Sőt ő még pár évig  biztosan nem akarja itthagyni a munkáját...Bár megtehetné, de se a változásokat nem szereti sem a bebukás lehetőségét. ...Így mégha feljutok is...elvesztem Macit...akkor pedig ezért sírok majd...megjegyzem éppily keservesen...

Nincs jó válasz...nem lesz már soha ugyanaz semmi...de semmi...a gépzetet önkénytelenül beindítottam...most pedig már csak imádkozhatok...hogy valami elviselhető jöjjön ezután...

Szóval StarFire köszönöm, hogy megpróbáltad megnyugtatni háborgó lelkem...és köszönöm, főként hogy még ha legtöbbször csak így blogon át is, de leglább őszinte barátom vagy. (Nálam sosem a távolság ill. a külön töltött idő mértéke vagy milyensége határozta meg az igaz barátságot.) Talán ezért is meséltem most el, hogy értsd...egy számomra nagyon fontos és pótolhatatlan dolgot vesztettem el, amin nem segíthetnek sem a gyógyszerek, sem a szavak, sem a szép emlékek vagy élmények ködképei...

Ma délután munka előtt kiültem a hotel lépcsőjére, ahol a pokol hosszú műszakomban néha meglátogattak a srácok...ezúttal egyedül ültem...ott volt a tejes kávém, a kis dobozos kóla, amit hozni szoktak...és a cigim...

Pokoli volt...még a nap is kínzóan vakított...

Felvettem hát  a napszemüvegemet és mögötte behúnytam ködös szemeimet, nem volt kinek a szemébe nézni...nem voltam kíváncsi senkire...nem akartam ilyen üresnek látni a világot...