"Létezem, mert vannak barátaim. Azért maradtam felszínen, mert ők az utamba kerültek. Megtanítottak arra, hogy magamból a legjobbat adjam..."

Tegnap valóban sűrűn hullottak a keserűre fagyott könnyeim az éjszaka közepén. Egyedül voltam, mint mindig...mégis jobban rettegtem az űrtől, mint valaha.

Cs. Ádám ma elhagyta a városunkat. Sikerült az interjú, munkát kapott a nagyfaluban. Hétfőtől ő már pesti jómunkás ember lesz. Eddig fel sem akartam fogni...nem mertem. De tegnap, amikor nappal ráírtam a szokásos üzenetet, hogy kávézzuk, akkor meglepő módon nem a legközelebbi füstös kocsmába tértünk be...Hanem hosszan sétáltunk a városban, élveztük, ahogy mindent eláraszt a langymeleg napsütés. Világra-eszmélésünket nem igazán zavarták meg dialógusok vagy felesleges szavak {amúgy is egész héten elcsigázott voltam}...és ebben a hozzánk képest is gyanús csendben volt valami végezetet predesztináló rossz érzés. Mintha a világ legvégére várnál, eljátszva a naivitással, hogy mégsem érkezik el.

De elérkezett...

Este semmi erőm nem volt átmenni Macihoz és Ádámhoz...mintha olyan nap lett volan mint a többi..fáradt voltam...de ezúttal végtelen fáradt...elgyengült...lélegzet-testű...

Le akartam mondani az esti találkozót, mint már eddig sokszor máskor vagy csak nem átmenni...mintha nem is nekem szólt volna személy szerint a meghívás...

...de...de...utoljára mentem így át...Ádám utolsó estéje az albiban...

Átmentem egy üveg borral, és kackiásan közöltem, hulla vagyok csak egy órát maradok...

Ebből persze mindig hajnalig maradás szokott lenni...de ezúttal valóban végzetes gyengeség taszított a padlóig.

A sötét konyhában hárman ültünk, pattantak a sörnyitó fülek...pezsgett a kóla a borban...cigaretta füst font lágy függönyt a vonásaink elé...a szobából pedig üvöltött a DM, a Cure és a Placebo...

Mint a többi oly sok más ilyen estén...

Semmi sem volt másabb...nem érzékenyültem el...csak sokmázsás súlyként tepert le a gyötrő kimerültség.

Régi fotókat kezdtünk el nézegetni és nevettünk...nevettünk mindenen...mert sok-sok év van az egyetemi időszakunk mögött...

Úgy kacagtunk, mintha fodros felhő széléről könnyen, mosolytól gödrös orcával tekintenénk végig a hangyává törpült béna emberi fajon ... és mintha csak játék volna az egész.

S eljött a perc, hogy menekülnöm kellett, lenyomott valami nálam sokkal erősebb...

Megöleltem Cs.Ádámot...és mivel eddig profit megszégyenítő képmutatással kerültem az érzelgősséget, így még távozóban, a küszöbön állva sem bonthattam meg szigorú világom rendjét...Nehéz volt utoljára így lépni ki a menedéket nyújtó albérletükből...és  örök biztonságot adó, mindig óvó kötelékükből.

Eddig mindig 2+1-nek érezetem magam, tegnap viszont tökéletesen egy voltam hármunkból...most értettem meg, hogy talán ez eddig is így volt...csak nem volt önbizalmam soha így látni...de az utolsó este is én vagyok ott...én ott vagyok..

És jött a küszöb...és átléptem...muszáj volt...nem néztem vissza...mentem a sötét átkötő utcán...és akkor buggyantak ki visszvonhatatlanul a könnyeim..Keservesen kezdtem zokogni...nem volt mi megállítsa..Vígasztalhatatlanná váltam...Kellett volna még egy óra, még egy ölelés, még egy sör vagy egy boroskóla...

Hazaérve még vagy egy órán át remegtem sírva a takaró alatt...nem nyújtott biztonságot többé...nem voltam otthon...sem itt sem máshol...

Valami menthetetlenül elveszett...{képtelen vagyok folytatni az írást...ne haragudjatok...}