"A szépség nem árulás, aminek te képzeled, inkább ismeretlen föld, hol ezer végzetes baklövést követhetünk el. Sötétlő és közömbös erdő, hol nincs jelzőtáblája a jónak és a rossznak."
Ma StarFire szülinapjára voltam hivatalos (hogy is nevezi ő...nem akarom bebuktatni) B városban.
Egy hosszas pihenés után keltem útnak egy üveg pezsgővel, az ajándékával pár ruhadarabbal és az elmaradhatatlan, lassan társammá váló utazótáskával...Az elmém tudta hova tartok, a testem azonban makrancos volt...nem értette hogy lehet megint új város, hogy jöhet megint egy újabb kaland...
Előbb érkeztem a vársoba, hiszen volt egy találkozóm a volt-volt barátommal Tshabbal. Ő nem messze lakik innen, s mivel 2évet vele is elcsapattunk az élet homokórájából, ezért őszinte kívácsisággal akartam kifaggatni őt. A buszról leszállva tudatosult, még mindig a tőle örökölt utazótáskával járok szerte az országban... Milyen kis dolog és milyen elgondolkodtató...
Ő varázsából semmit sem vesztett, szerény, kedves...és már elsőnek Béláról kérdezett...Nehéz volt rögtön egy kudarcról számot adni...elmesélni...nem kellettem eléggé...
A beszélgetés üdítő volt...mesélt ő is lányokról...kalandokról...az életéről...
A találkozásból nem fakadt aztán sem lázas sms/msn csata, sem fellángoló érzések vihara...pedig volt idő, amikor azt hittem nem lehet más az életem...
Aztán találkoztam StarFire-rel, és barátnőjével Fannival...három édes kutyával és a kibírhatatlan pióca lakótársukkal. Jó kis szülinapozásnak indult...megkedveltem a folyamatosan alakuló társaságot és félelmeim és előítéleteim ellenére a három harciebet is. Mikor aztán inni kezdtünk csak az járt a fejemben, hogy jézusom de kövér és csúnya vagyok én ide...borzalmas érzés volt...Megpróbáltam ezt félretenni magamban, de csak nagy mennyiségű alkohollal sikerült...
Elmentünk egy a belvárostól viszonylag kieső szórakozóhelyre, ahol előzetes elmeséléshez hűen csak a joggingos falusi értelmiség tartózkodott...Tudtuk hova nem mer menni StarFire a volt barátja miatt, de azt is tudtuk ott jobb a buli, ott jobban fogja érezni magát, s este különben sem lehet ott az Ő nagyŐje, mert dolgozik. Szinte kérdés és kérdezés nélkül hívtunk taxit...
StarFire kivirágzott...levegőhöz jutott rögtön az új helyen, ahol megjegyzem már a buli is jobbnak ígérkezett. Nyugodtan üldögéltünk, pezsgőztünk egy védett asztalnál...táncoltunk a saját kis körünkben...és én egyre erősebben éreztem, hogy bár még sohasem láttam, és elvileg nem is fordulhat elő, de ma még látni fogom StarFire fickóját.
És minden lehetetlenség ellenére valóban megjelent...gyanítom nem varázsütésre vagy egy kósza gondolattól indíttatva, hanem a kigyúrt épp dolgozó kidobó kollegái adhatták le a forró drótot, akik mellesleg végig minket bámultak.
Talán StarFire-nek itt romlott el a buli...talán itt kezdődött egy másik...Szorosan megragadta őt, és kivitte beszélgetni...Teltek múltak a percek...aggódni kezdtem...ugyanakkor titkon reméltem, hogy valami megmagyarázhatatlan okból ma megoldódik minden...ma végre történhetnek csodák...
Kitaláljátok?
Nem voltak csodák március huszadikán szombaton sem...
Engem sem kerestek...őt pedig már jó ideje nem találja az, akinek észre kellene vennie...
Indulatokkal terhesen érkezett vissza közénk, s távozásra intett...Mi, a hű udvarhölgyek szó nélkül követtük...A többiek persze nyilván ismerék a csókáját...én ma csak egy sötétkék viharkabátot láttam belőle, akkora kettősszekrény és annyira gyorsan tűnő jelenség...
Jah...és hát kint egy szétmatricázott kocsi várt ránk..noh mondom meg is érkezett a taxi...majd mikor középen ülve konstatáltam, hogy bakker ez az a viharkabát a vezetőülésben...és hevesen mutogatni kezdtem a többieknek, hogy mutassam: büszke vagyok...felismertem...
...a viharkabátos férfi rögtön megszólalt: "Visszapillantó tükör te istenbarma!"
Hmmm...hát jó...akkor tényleg nem taxi -gondoltam, s hazáig mosolyogtam a dolgon...
Otthon közölték, hogy örüljek, hogy nem törölt arcon...Ott ilyen világ van...a csóka nagy nevű, s kidobó...ott engem nem ismernek...nincs meg a kis külön bejáratú territóriumom...ott kuss a nevem...a szituációt belátva ezen mosolyogtam...
Ne feszengjen már szegény...nem is ismerem...illetve pont annak örültem, hogy megismerhettem, felismertem a kocsiban.
Mit láttam belőle? Ő egy kék viharkabátos szörnyeteg. Szörnyeteg, ahogy bánik azzal a szép, okos lánnyal, akit a barátnőmnek nevezhetek. Viszont olyan szörnyeteg, akit az én szépségem szeret valamiért...Fontos neki, nekem pedig, az hogy Star Fire boldog legyen...
Nem tudom aznap mi zajlott le benne, hogy hajtotta álomra a szülinapos buksiját, de visszagondolva Csehov szavai jutnak eszembe miszerint:
A beszámoló elkészült végül...egyszerűen képtelen lennék úgy álomra hajtani a fejem, hogy a kötelességeimet nem látom el...
Tudatában voltam, ha elkészülök, ha nem, ki kell állnom a megyei éves közgyűlés elé...
Rettegve értem haza, éppen a gyűlés kezdetére...alig 5órát aludtam, az utazótáskám pont olyan nehéz volt, mint a gondokkal fűszerezett szívem.
Remegve vártam, hogy a 4. napirendi pontban szólítsanak...Nagy levegőt kellett vennem...féltem a sok tűzoltó, katasztrófavédelmis érett korú úr szemébe nézni...s főleg az elnök úréba, aki bízott bennem, a beszámolómban és a sikerességemben.
Vékony jégen táncoló témával álltam ki...a Polgári Védelmi Szövetség fesztiválok civil faluiban való megjelenésével. Tavaly egy általam vezetett, sikeres project bemutatása volt a cél...A szónoki képességeim a fáradtság szakadékába hullottak pillanatok alatt...
Ismét egy nagy levegő...csak mondtam, mondtam...éppoly meggyőződéssel, mint ahogy a tervezés és kivitelés hónapjaiban munkálkodtam. Fel sem mertem nézni...követtem a projectort, a sorokat a PPT-ben...
Végül egy színes montázzsal köszöntem meg a figyelmet...
...felszabadultam...vége...
A közgyűlést a nehézkes téma ellenére is meggyőztem...bevették az éves programba ennek hatására az újabb civil megjelenéseket. Utána sokan külön odajöttek gratulálni...az ötlethez, a női helytálláshoz ebben a férfias világban, a tervhez, a kivitelezéshez és a sikeres megvalósításhoz. Névjegyeket kaptam, egy felkérést pályázat írásra, illetve annak felügyeletére. Továbbá az elnök úr kezdeményezni fogja, hogy a Pesten az országos katasztrófavédelmi küldöttgyűlésen is prezentálhassak. Oda kiváltság volna eljutni...
Még egy kristály vázát is adományoztak a szövetségért tett munkámért...
Boldog voltam...végre...egy pillanatra nem számított a szerelem, a vínkódások, az otthoni problémák...
"Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm. Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség. Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm."
Ma nincs sok időm írni...Holnapra el kell készítenem egy prezentációt a tavalyi Music Wave-es civil megjelenésről. Előadást tartok belőle a közgyűlés előtt (holnap 13h-kor a szülővárosomban)... csupa öreg katona csóka...persze didaktikai szándékaimnak relevánsnak és megkérdőjelezhetetlennek kell lennie... Még nem állt össze fejben...zavar van a fejemben...mint kagylóban a tenger morajlása...
Azt gondoltam a tegnapi posztommal mindent megtettem annak érdekében, hogy többé ne keressen A...persze nem sikerült...Ez megdöbbentett...és megrázott...elkeserített és ijesztően boldoggá tett...
..Szóval most megint ott vagyok, ahol a part szakad...Mint mikor eljutsz álmaid tengerpartjára...ahol éjjel nappal úszol, fürdesz és pancsolsz a tenger hűs és ugyanakkor szelíden simogató vízében...Ott vagy...és bár tudod nem költözhetsz oda az év mindennapjára, mégsem hiszed, hogy egyszer haza kell utaznod onnan...Aztán még az utolsó napodat is felhőtlen vidámságban, mámoros áhitattól részegen töltöd.
Mikor pedig hazatérsz, és megpihensz a szokásoktól és a hétköznapok szürke porától viseltes kanapédon, akkor már nyoma sincs annak a bizonyos naplemente szegélyezte érzésnek. Emlékeid vannak...csak képek...nem filmszerű...legjobb esetben is csak kaleidoszkóhoz hasnolítható...
Nem egész...csak a részek együttállása...
A füledet még bántja a beleszorult tengervíz...irdatlan idegesítő érzés, mégis örülsz, hogy elhoztál a partról valamit...Fáj, mert a sós víz kikezdi bőrödet, ugyanakkor simogat is lágyságával, selymességével...feszít és felszabadít egyszerre...
Féllábra állsz, hogy kiugráld belőle...de nem megy ki,...s te megkönnyebbülsz...
Megszokod az érzést, hogy talán mégis maradhat valami...
De magadat áltatod csak...a víz ugyanis többarcú elem...ha akarod, ha nem egy idő után elpárolog...s már többé nem lehet részed...nem lesz veled...
...ha ezt megvárod vigyázz...a sós víz által cserzett bőrödön örökké megmarad a tengeri só nyoma...illata...s íze...
"Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva, hanem mikor belül sírsz és kívül mosolyogsz. A mosoly bámulatos hatalommal bír, amit nem lehet eleget hangsúlyozni. Egyetlen elragadó mosoly többet ér bármilyen fondorlatnál. Mágnesként vonzza a tekintetet."
Tegnap még úgy zártam a blogom, hogy senkim sincs...ma már tudom, hogy nem lehetek magányos sohasem...magammal vagyok összezárva:D Ez pedig néha börtön, néha olyan, mint egy rossz házasság, néha pedig a remény melegágya...s vannak pillanatok pedig, amikor ez maga az üvösséget hozó lágy tavaszi szellő...
Reggel arra a kedvenc jelenetemre keltem, mikor még épp nincs 7óra s én bekapcsolom a telefonomat, de pusztán azért, hogy későbbre tegyem át az ébredés időpontját. Tanulnom kellett volna ugyanis...hiszen tegnap az albis ideggörcstől képtelen voltam...Erre csörr telefon...mesélj mondja egy hang...okéoké...és ismét téma az albi, a barátság...és ismét a plafonon az agyam...Majd a reakció..semmi okosság...pusztán meghallgattak..de jó is ez nekem...leszámítva, hogy épp megnyugodtam volna reggelre, és azt a tényt, hogy nincs szükségem haverokra. Barátaim vannak...haverjaim sosem voltak...
Szóval fél óra sírva remegés következett a radiátor előtt, kezemben tartva a Progetto Italiano régi kiadásának első kötetét...és csak bámultam a faparketta dominojátékát a reggeli derengésben...
Olasz után a lakótársamat kísértem be a kórházba...injekciót kapott, s kérte ha rosszul lesz utána legyek támasza hazáig. A kórház...jézus...mindig megráz...ráadásul a neurológiára kellett mennem. Az elme elborulása számomra az egyik legijesztőbb dolog a világon, attól függetlenül, hogy örökölt, betegség okozta vagy szándékos menekülési út...Ahogy sétáltam a szűk, sötét folyosókon, szenvedő embereket látva rögtön az jutott eszembe, hogy izagándiból nekem nincs is problémám...nincs bajom...Az életem szép...
Bár a rémisztő üveges tekintetek után volt mosoly is hazafelé. Vártuk a liftet, de csak az ételhordós lift érkezett. Megkérdeztük hát a fiút, h beférünk-e, persze az anniyra a válaszra koncentrált, hogy vagy 100 adag kajával az üvegajtónak csapódott:D:D Aztán színre lépett egy csóka, hogy ő is jönne velünk. Beszálltunk...A lift kijelzőjén villogott a túlterheltség lámpa..A csóka úriember volt, bár valami atom nehéz cuccot cipelt, de az érdekünkben kilépett rögtön...majd mi is egyenként...így végül könnyes búcsút kellett vennünk a fiatal kajás csávótol. Aztán rögtön szemben másik lifre kezdtünk el várni...mi hárman...ugyanaz a csapat. Persze ahogy nyílt a liftajtó, realizálódott hogy ebben is tömeg van...Így nem fértünk be mindhárman...csak mi ketten...szegény csóka...sétálhatott...
Ez persze nem olyan nagy sztori...de jó volt megélni a pillanatot:D Azt mondta a lakótársam, hogy azért veszem észre az ilyen varázsos momentumokat az életben, amiért a kisgyermek követi végig szemével a színes lepke szárnycsapásait ...
Másik barátnőm a blogjában ezt írta rólam:"Egy elvarázsolt 21. századi hercegnő, aki nem a plázák bűvöletében él, hanem még mindig hisz a barátságban, szerelemben és szépségben."
Nem tudom, hogy ilyen vagyok-e...sokkal inkább sokszor csak egy kreténnek érzem magam a naívságom meg a hatalmas szeretet-éhségem miatt. És így nem értitek bosszúbol a Mekdóban ebédeltem...kicsinyes és hízlaló bosszú...:D Ámde roppant tanulságos...Mazsával beérkeztünk az étterembe és kit láttam meg elsőnek? {Most jelezném előre, hogy nem szép ezt kitálalnom, de a cél szentesíti az eszközt, így tulajdonképpen muszáj...Valamint felhívnám a hozzám hasonló naívaknak és azoknak a figyelmét jóelőre, akik azt gondolták a lávsztori tökéletes és folytatódhat, hogy most NE OLVASSANAK TOVÁBB...köszi...a szerz.}
T. Krisztinát, akit kedves A...(nem bírom végigírni, ha ideges vagyok:) kétszer nagyon bőkezűen elszórakoztatott, mielőtt még nekem kezdte volna csapni a szelet. {huh de kedvesen és finoman fogalmazok} Jó mondom...tökmindegyleszarom...idevele a Csirkeszenya meg a kóla...Jaja csakhát megjelentünk...étrsd mosollyal, humorral lassan a fél Meki ott tobzódott a mi kasszánknál:D Persze csak a fiúk, és azok akik nem félnek örülni és mosollyal kilépni a szürke percekből...Krisztikénk pedig olyan savanyú képet vágott...hogy egyszerűen bármily míves is a magyar nyelv...lehetetlen ezt szavakba formálni. Azt a nem átmeneti és múlni képtelen világfájdalmat, amit sugrázott .... csak még felhőtlenebb és harsányabb nevetéssel tudtam kompenzálni. Aztán nyilván fejtegettem Mazsának a lépcsőn felfelé {mert itt ám emeletes a Meki:D}, hogy mennyire örülök, hogy tudok mosolyogni. Mennyire boldog vagyok, hogy magammal vagyok összezárva...és hogy a szétbőgött fejemmel is szebb vagyok, ha mosolygok és mosolyogtatok...Persze hátrpillantva vettem észre, hogy nyilván a beszélgetésben csak citromként jelölt célszemély éppen szorosan mögöttünk, szinte velünk együtt érkezik felfelé ....
Szóval mosom kezeim lehet, hogy csak romlott volt a tej a reggeli lattéjában, vagy ilyesmi...mindnekinek lehet rossz napja...bár mielőtt szabadkozva ezt kimondtam volna Mazsa maró őszinteséggel közölte, hogy ennek nem átmeneti baja van...kiégett teljesen. Látszik rajta, a szomorúsága nem ma kezdődött és nem ma fog megoldódni...Már majdnem kezdtem sajnálni a nekem sehogy sem tetsző, számomra csúnya lányt...mikor M.így folytatta a gondolatot...úgy néz ki, mint akinek nagyon hiányzik valaki....
Na ez volt az a pont (az előbb említett események tudatában), amikor én így azt mondtam...ebbe a buliba én nem szállok be. Nem létezhet olyan univerzum a tejútrendszerben, ahol ennek a lányak és nekem van közös az életünkben (és ma reggel még talán volt)...nekem nem ez a világom...nem a hülyítések, megdöntések, kiégett szendviccsomagolások, 25 vagyok de 35nek nézek ki, van életem de fancsali vagyok érzések világát élem...én nem akarok ezzel a lánnyal ugyanazon agyalni..és főleg nem akarok ilyen bús ábrázatot...
Tehát ma már azt írom: nem vagyok egyedül..magammal vagyok összezárva...
Ez pedig néha börtön, néha olyan mint egy rossz házasság, néha pedig a remény melegágya...s vannak pillanatok pedig, amikor ez maga az üvösséget hozó lágy tavaszi szellő...
De hol a végzetfonál-gombolyag vége? Hol vannak a az emlékjárdák szegélykövei? Hol a határ ember és ember közt?
Kapcsolatok...sosem fogom érteni...
Ma sok szürreális dolog történt velem...Kezdve egy telefonhívással reggel, ami arról szólt milyen művészien hánytam ki lelkem tartalmát a tegnapi posztomban...S mivel nem akartam több sajnálom-ot és ne haragudjot hallani, ezért kábé legyintve közöltem...áhh hagyd csak...pillanatok...nem is olyan fontosak...nem lehet tőlük jövőt várni...
És miért tettem ezt? Ki tudja...jött, talán amiért a tavasznak sem mondhatjuk: "Remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz." Csupán csak azt mondhatjuk: "Gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz.."
Pedig ez atom szánalmas...és még meg is kaptam a visszacsatolást, hogy milyen jó a gondolkodásom...hihi...az élet kényszerít rá...az élet, amin ha én uralkodnék vasárnap nem let volna találkozás...
Most nyílván a szabadsággal vagánynak és bőkezűnek kell lennem ahhoz , hogy egyszer valaki ne csak sajnálomokat és ne haragudjokat mondjon. Kemény...Pont attól várnám az örökkét és a szárnyakat, aki házibulit tomboltat a lelkem felett...
Délben msnen kifejtette ifjúkorom nagy szerelme/lelkitársam/féltestvérem/msn munkatársam, hogy ha Pestre kerülök, akkor minden hétvégén együtt kávézhatunk meg művész mozizhatunk...Bakker beteg kapcsolat ez...minden munkanapot végig msnezünk...neki menyasszonya van...de valahol tudja, csak én érthetem meg őt teljesen.
Ha Pestre kerülök... ha már itt tartunk és a beteg kapcsolatoknál...a srác, akinél aludtam szombaton, a volt osztálytársam így msnen kérte meg a kezem...persze nyilván poénból...de mégis azt sugallva, hogy szívesen megismerne. {még ez a legszelídebb, amit ebből ki tudok olvasni}
Hjajj és közölte, hogy ő eddig minden csaját nyűgnek érezte egy idő után, mert hogy azért csak idomulni kellett azokhoz meg a kedvükre tenni...Ezzel a mentalitással ma ő volt a második, aki elvett minden reményemet egy odaadó szerelmes kapcsolattól.
Amúgy lehet költöznek, s akkor már májustól felszabadulna az állati jó albijuk...Nagyon mennék...nagyon tetszik. De kellene munka és még két lakótárs, gondoltam tovább a helyzetet...
Mielőtt még sokáig elmélkedhettem volna, hazatérve a lakótársam nekem esett, hogy mi az hogy így letámadom...halkan jegyzem meg csendben távoztam ki egy pohár vízért...noha előző este üznetem neki a másik lakótárssal, hogy beszélnünk kellene...mégsem gondoltam volna hogy így kezd bele. Üvöltött, hogy ő mellettünk áll értsük meg, meghogy bár júniustól összeköltözik a csókájával, de talált nekünk lakótársat {szóbeli megállapodásunk az volt egy éve, hogy aki költözik az keres maga helyére embert, ne legyen olyan megrázó az albidíj a másik kettőnek}...szép laposan hozzáfűzte, hogy nem is gondolt rá eleinte, hogy kellene valakit találnia, csak mikor szóltunk neki... ja és a csaj, akit talált már áprilistól érkezne, így akkor ő el is húzna...mert a nyarat és a jó időt már szerelemben töltené a csókájával a Balaton mellett lakva...
Próbáltuk neki vázolni, hogy nem nekiestünk, csak meg vagyunk ijedve hogy mit kezdjünk a jövővel...munka/lakóhely váltás vagy csak albi váltás vagy csak lakótárs váltás...Hiszen ha tetszik, ha nem, összefügg az életünk...Erre támadásnak vette, közölte hogy nem gondolta, hogy erre megy rá a barátságunk és elrohant...ergo leszart minket ... és, mintha ő lenne a színdarabban a tragika...csapkodva távozott
Ha még maradt volna egy pillanat tűnékeny erejéig, akkor szívesen elmondtam volna neki, hogy jóllehet már nem értek lassan az emberi kapcsolatok nyelvén...mégis ha lenne egy csókám, aki össze akar költözni velem, nekem sem lenne sok gondom...ha lenne jó munkám, jó albim és valaki, akinek van kocsija és felköltöztet Pestre valószínű már én is holnap indulnék...
...de így ne ő dühöngjön itt nekem, és ne ő beszéljen magas lóról, mert valószínű nekem a közeljövőben nem lesz ilyen szerencsém, nincs akitől támaszt várhatnék vagy jövőt...
"Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd."
Csodálatos hétvégén vagyok túl...köszönhetem a volt osztálytársamnak, Budapest cikázó fényekkel teli bölcsész kocsmáinak {KisErkel, Könyvtár, Csendes, Mumus}, a vasárnapi szikrázó napfénynek...és a varázsos hangulatú levegőnek, amit csak egy szabad lelkű ember tud igazán értékelni.
Elmesélni mindazt, amit átéltem hosszú volna, körülményes és unalmas...sokkal inkább impressziókban éltem, mintsem tervekben. A benyomások így is maradandóbbak voltak...akár a színes légballonok...
Arra emlékszem, hogy szombat este van...igazi szombat este...a belvárosban vagyunk...késő sincs, éppen csak köp a TV Maci azemegyen...és mi már hömpölygünk bárokban és romkocsmákban járva. Porlepte posztók, barokk drapériák, geometikus szépségű formák és színek....és fények mindenütt. Karakteres arcok, akár egy 70'es évekbeli filmben, arcélek...életutak a kávézónak álcázott kocsma körasztalainál.
Aztán vasárnap...kényelmesen aludtál valaki mellett, akit 2 óránként meg kellett győznöd, hogy ostobaság lenne rádmásznia. Kipihenve, fájó végtagokkal és tudattal, de felszabadultan ébredsz. Nincsenek köteleid, nincs hova visszatérned. Egy-egy emlék mégis visszahúz...képtelen vagy lemondani egy olyan találkozót, amit lehet hogy tanácsosabb volna...
Ahogy elindultam, nagy büszkeségemre egyedül...a pár saroknyira lévő találkozóig...a természet csodás jelensége ragadott magával..Hosszú hétvége, ember nincs az utcákon ... épp elállt az eső...nem áztatta el a poros járdákat...aztán mint varázsütésre, akár egy színdarab előre dramatizált kellékeként kisütött a nap...Égetően, őszintén és forrón...A járdán az esőcseppek még nem száradtak fel...fényesen csillogtak, akár a szökni próbáló aranyló mézgyöngyök...
Közben gondolatok cikáztak mindenütt körülöttem...fényreklámok, érzések, propaganda-kiáltások...Azon járt az eszem, hogy vajon el lehet-e magyarázni a sivatagi embernek, milyen egy hűsvízű hegyi tavacska, el lehet-e mesélni a színvaknak mi a különbség a vér rubinvöröse és a frissen nyírt tavaszi gyeptégla színe között...milyen neki a rózsa? Érezheti-e vajon csonkaságában annak teljes szimbolikáját? Elmondható-e a vasárnapi aranybundába hempergetett, a családi áhitat csodájával átitatott rántotthús íze egy vegának? És vajon elmesélhető-e milyen a szerelem érzése annak, aki sosem borzongott bele?
Néha úgy érzem, mintha szerelmet tanítanék idegennyelvként...
...holott ezt nem tanítani, és főleg nem hirdetni kell...csupán érezni...
...és ettől a hazaúton harmatos lett a szívem és mind a két szemem...a súlyos harmatcseppek rajta pedig egy-egy varázslatos pillanatot rejtettek, amitől akkor és ott megállt a világ, megrezzent a tér és beleborzongott az őszinték szíve...
.jpg)
A legfrissebb ráreagálások