"Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd."

Csodálatos hétvégén vagyok túl...köszönhetem a volt osztálytársamnak, Budapest cikázó fényekkel teli bölcsész kocsmáinak {KisErkel, Könyvtár, Csendes, Mumus}, a vasárnapi szikrázó napfénynek...és a  varázsos hangulatú levegőnek, amit csak egy szabad lelkű ember tud igazán értékelni. 

Elmesélni mindazt, amit átéltem hosszú volna, körülményes és unalmas...sokkal inkább impressziókban éltem, mintsem tervekben. A benyomások így is maradandóbbak voltak...akár a színes légballonok...

Arra emlékszem, hogy szombat este van...igazi szombat este...a belvárosban vagyunk...késő sincs, éppen csak köp a TV Maci azemegyen...és mi már hömpölygünk bárokban és romkocsmákban járva. Porlepte posztók, barokk drapériák, geometikus szépségű formák és színek....és fények mindenütt. Karakteres arcok, akár egy 70'es évekbeli filmben, arcélek...életutak a kávézónak álcázott kocsma körasztalainál.

Aztán vasárnap...kényelmesen aludtál valaki mellett, akit 2 óránként meg kellett győznöd, hogy ostobaság lenne rádmásznia. Kipihenve, fájó végtagokkal  és tudattal, de felszabadultan ébredsz. Nincsenek köteleid, nincs hova visszatérned. Egy-egy emlék mégis visszahúz...képtelen vagy lemondani egy olyan találkozót, amit lehet hogy tanácsosabb volna...

Ahogy elindultam, nagy büszkeségemre egyedül...a pár saroknyira lévő találkozóig...a természet csodás jelensége ragadott magával..Hosszú hétvége, ember nincs az utcákon ... épp elállt az eső...nem áztatta el a poros járdákat...aztán mint varázsütésre, akár egy színdarab előre dramatizált kellékeként kisütött a nap...Égetően, őszintén és forrón...A járdán az esőcseppek még nem száradtak fel...fényesen csillogtak, akár a szökni próbáló aranyló mézgyöngyök...

Közben gondolatok cikáztak mindenütt körülöttem...fényreklámok, érzések, propaganda-kiáltások...Azon járt az eszem, hogy vajon el lehet-e magyarázni a sivatagi embernek, milyen egy hűsvízű hegyi tavacska, el lehet-e mesélni a színvaknak mi a különbség a vér rubinvöröse és a frissen nyírt tavaszi gyeptégla színe között...milyen neki a rózsa? Érezheti-e vajon csonkaságában annak teljes szimbolikáját? Elmondható-e a vasárnapi aranybundába hempergetett, a családi áhitat csodájával átitatott rántotthús  íze egy vegának? És vajon elmesélhető-e milyen a szerelem érzése annak, aki sosem borzongott bele?

Néha úgy érzem, mintha szerelmet tanítanék idegennyelvként...

...holott ezt nem tanítani, és főleg nem hirdetni kell...csupán érezni...

...és ettől a hazaúton harmatos lett a szívem és mind a két szemem...a súlyos harmatcseppek rajta pedig egy-egy varázslatos pillanatot rejtettek, amitől akkor és ott megállt a világ, megrezzent a tér és beleborzongott az őszinték szíve...