"Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam..., mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part."

Csodaálmodó vagyok....

Életforradalmam commandantéjának születtem...

Ólomlámpás csendes fénye vagyok az ostoba fejekben...

A panelrengeteg Hank Moody-ja vagyok, szarok az egészre és nem állhatom, ha szopatnak....

Néha Carrie Bradshow vagyok a nagyalma Budapesten...

Eltévedt, riadt kislány vagyok...

Exhibicionista indie-beat-rockstar vagyok, aki tornacipőben jár és sört vedel...

Színesruhás szőrmegalléros kóborgó hippi vagyok...

Jézus és Mária Magdolna egy személyben...

Ha rámnézel Che Guevara, James Dean és Johnny Cash riasztó tragédiát és katarzist sejtető fanyar mosolya köszön vissza rád...

A saját magam elcseszett élete vagyok...

Elszáradt napraforgó a zöldellő mező mellett...

Hazalátogattam egy napra végre...

Megölelgettem anyukámat, aki épp olyan óvó szeretettel lengett körbe, mint amiként a friss péksütemény meleget árasztó illata öleli a hajnali belvárosi utcákat. Semmihez sem fogható érzés hazatérni.

Nagymamám aggódva hozta be nekem a hanjali busszal faluhelyről a maga termesztett paprikát, hogy a kisunokája ne éhezzen, s ne nélkülözzön a nagyvárosban. Házi tojás, zöldségek...és pár ajándék óra, amíg kikísértem remegő öreg testét a piacra. Diót és puhababot árult, természetesen sajátot. Előtte még körbekísért a tömött eladósorok előtt, bemutatva az ottani árusasszonyoknak. Édes nagymama...S míg vártam rá reggel az állomáson azon tűnődtem megismerem-e még őt? Nem györötre-e meg vajon ez az első fájdalmas nyár nagypapám nékül annyira, nem redőzte-e a bánat és a fájó öregség oly nagy mértékben mélyre a barázdákat arcán, hogy a elsőre ne szúrjam ki ezer nagymama közül is.

Önzetlen  és határtalan szeretete önkéntelen titkos könnyeket csalt a szemebe...

Délután a másik nagymamámat látogattuk meg...s ő is úgy szorította kezemet a közös séta közben, mintha utoljára fogná....mintha örökre elutaznék...vagy ő tenné. Lefogyott nagyon...a harcos nagyim erőtlen és színtelen.  Persze a divat és az ízléses művészet még mindig ad beszédtémát neki...A kellemes napsütésben egy parkban sétáltunk...Gyönyörű őszi nap volt...zörrenve peregtek a rozsdás falevelek a fákról...az elmúlást hirdetik...félénken és csendben lopakodnak be a  zöld környezetbe. Méltattuk szépségét s könnyeztünk azok felett, akiket ez az évszak vitt magával...a fiát, az édesapámat.

Megint...megint mindent otthon kellett hagynom...mindent magam mögött...s csak a reményem van, hogy egyszer...egyszer talán vehetek majd egy szalont anyukámnak, hogy egyszer tán adatik több idő {s még nem túl későn} amit a nagyikkal tölthetek, ha már a család férfi tagjai mind elköltöztek ebből a világból egy szebbe. Vissza akarok adni mindent...minden szeretetet...

Boldognak szeretném őket, s mosolyt látni arcaikon.

De most vissza kell induljak...ráadásul egy borzalmas munkahelyre...s mintha minden a nosztalgiát éltetné...lemerült az MP3 lejászóm, és a töltőmnek nyoma veszett...

Maradt az útra a régi WalkMan-em...

Idegesen túrtam szét régi kazettáimat...találtam egyet, melyet az exemtől Milkóstól kaptam, nagybetűkkel az volt rávésve: Béla...azért lett ez a neve, mert ez jutott először eszébe. S most tessék, majd 8 év után tartalommal töltődött meg.

Hol van a szó?, Sairway to heaven, UnforgivenII, Ghost of freedom, és saját felgitározott számai...

Melankólikus buszozás volt....Valóban a legnagyobb szerelmeket is elvesztettem utam során....szomorúvá tett...Roland, Miklós, Tshab, Béla...a többi csak sallang volt...de még ők is...mindenki eltűnik...a semmibe vész...

A busz ablakán kinézve az ég komoran zordsötétbe váltott...a telihold élesen villódzott a szürkületben, a horizont felhőin csücsülve. Úgy festett, mint akinek sem ereje sem kedve feljebb tápászkodni az égen. A Hold szart a világra..."Ma nem világítom be az éjszakát...csak ha, már nem kell az emberek szemébe nézzek"---mormolta.

Az útszélen elszáradt barnult napraforgók lógatták a végtelenbe buta fejecskéjüket...

Béla azt mondta mindig, ilyenkor jók már, ilyenkor kell enni belőlük...

Közéjük futnék, felemelném fejüket...megkóstolnám s nevetnék..de a busz fogva tart, utam nem enged...

A sötétség aztán leplet borított ezekre a földerkre is...leszállt az éj...

Sem utastársaim arcát nem lehettt látni már, sem a lassan csorduló könnyeimet...sem pedig  a sebből kibuggyanó vért ujjamon, amit fájdalmatűzve mindig újra és újra  elkaparok...