"Növekszünk, változunk, néha észreveszünk magunkban egy-egy hibát, amit ki kell javítani, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások közepette tovább élünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy méltóságot kölcsönözzünk, de nem a falaknak, s nem is a kapuknak és az ablakoknak, hanem annak a belső, üres térnek, ahol imádjuk mindazt, ami számunkra kedves és fontos."

Vannak pillanatok, amikor az élet nem rohan körülöttünk eléggé, amikor megadatik a perc, hogy megálljunk és kívülről magunkra tekintsünk egy-egy szemcsétlenített, kimerevített panoráma kép erejéig. S mint a filmekben ilyenkor lelassul az idő..és tisztán látsz minden részletet. Akár tetszik a kép, ami eléd tárul, akár nem...

Kivetült elém egy ilyen pillanat, és rohadtul nem teszett, amit láttam. Ítélni s ítéltetni könnyen lehet. Szavak és tettek könnyen válnak ki belőlünk, de valóban ez számít-e? Hogy mit gondolsz s rólad miként vélekednek? Vagy minden csak színészet; olcsó felöltő és maszk mögé bújtatott igazság?

Csak állsz, levegőt nem veszel...és azt kérded magadtól...mi a baj ezzel a képpel?

A hétvégén squasholni voltam Bélával. Bélával, aki gyűlöli ha megemlítem a nevét bárhol. Aki könyörgött ne áruljuk el...mert a legjobb barátja utál engem és mit fog szólni, ha mi együtt sportolunk. Itt halkult el először a világ körülöttem...aztán hazatérve mindig csak azt bújtam Béla milyen csajokkal kedélyeskedik a közösségi oldalakon...

Betegesen féltékeny voltam...féltem, hogy ezt a kicsit is elveszi egyszer tőlem valaki. Talán egy olyan kincset őriztem még mindig, amit szorgosan és közös erővel építettünk ki anno az ÉN és a TE-ből MI-vé.

Olyan ez, mint amikor homokvárat építesz, de nincs lapátod csak vördöd...aztán a homokos parton melléd ül egy fiú lapáttal, és szó nélkül kérés nélkül egy csodálatos palotát építetek ketten. És a sokadik dagály romba dönti, mégis vitathatatlan a megismételhetetlen szépsége, az egyedi alkotás, a ti palotátok. Ha az utolsó bástyája áll még, akkor valamiért nincs szíved belerúgni egyet, hogy még amaz is eltűnjön és megsemmisüljön...Szeretnéd visszaépíteni, de a fiú többé nem jön vissza...te pedig ülsz és vársz, véded minden széltől az utolsó bástyátokat.

Tudod csak vele építheted fel ugyanazt a csodát, csak ketten ismeritek a mikéntjét.

Aztán kezdesz betonfalat építeni a maradék homok kupac és magad köré. Ami akkorára nő, hogy senki sem lát már át felette. Senki nem láthatja, hogy van valaki a falak mögött.

Elvártam volna, hogy ne barátkozzon, ne ismerkedjen lányokkal...bántottam, majd megfojtottam, s neki hazudnia kellett, hogy levegőt kapjon.

Nincs ez rendjén. Nem védhetem, ami már nem az enyém. Ha a tenger utat akar törni magának, akkor hiába  a védfal, alóla a víz kimossa a homokot. Mégha csak egyszer élünk is, mégha iszonyú nagyot hibázunk is...ez ellen nincs gyógyszer, erre nincs megoldás. Hagyni kell a víznek, hogy végezze a dolgát.

Magamra néztem....Mi a baj ezzel a képpel? -kérdeztem.

Meg kell tanulnom végre egyedül lenni, nem csak formailag....belül is.

Csak hagyni.....nem úszni tovább kimerülve, csak integetni a távolodó hajónak.

S majd a tenger közepén vergődve ezt gondolják rólad (hisz távolodó célod ők sosem láthatták) és nevetve mondják:

"Szegény bolond...Tán a lenyugvó napkorongig akart úszni."

Te pedig akkor és ott remegő lábikrákkal a hideg vízben a megálló pillanatban már tisztán fogod tudni a választ...

Nem az számít, hogy mit mondanak rólad, hogy miként ítélsz vagy ítéltetsz...

Az számít, hogy tudd te ki vagy, s mennyit érsz, mennyit érnek az álmaid...

Mindig tudd mért rombolod le a falaidat, s meddig úszol be a tengerbe...

Mindig tudd mi a baj a képpel...

Így tartsd az arcod a Napba és mosolyogj...

Hiszen újjászülettél..