“Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma új értelmi és érzelmi törvényekkel. Mi tehát a tíz legszebb magyar szó? Ezt felelném, abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes, és éppúgy jellemez engemet, mint nyelvünket:

Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír."

Így nyilatkozik Kosztolányi Dezső, s vajh melyikünk merné megkérdőjelezni őt.

Kétségkívül hangzatos, dallamos és gyönyörű szavak. (hangzás és értelmezés tekintetében ajánlom még M.M. Bahtyin a szó esztétikájával foglalkozó tanulmányait---jóllehet nem könnyed olvasmányok)

Ősz

Csodálatos évszak. A színek a dér első lehelletével pompába borítják az addig zöldellő világot. S ez a térdre kényszerítés nem hirtelen folyamat,  a természet engedi a halandónak, hogy megálljon egy percre ámulni annak gúnyáit.

Engem lehengerelt. Megadtam magam az évszak művészi szépsége előtt.

A nagymamámnál jártunk a hétvégén, aki zala megye szívében, a Válicka-völgyben egy  kb. 600 fős összlakosú kis faluban él. Ahogy elhelyezkedése is sejtetni meri, a települést középmagas, elbűvölő dombok ölelik.

Felemelő és felszabadító volt pihentetni szemeimet a hullámzó oromzaton. A méregzöldek, erős barnák, okkerben villódzó levelek, és amazok melyeket mintha mézszínűre csókolt volna a lehajló napkorong. És a tűz színei...azok a téglavörös foltok, a bűnös skarlát szín bélyege és az ünnepélyes bíbor hajnal ecsetvonásai a tájon.

Mesteri...a vörös és a zöld komplementer színei egymásnak (kiegészítő színek) ezzel a legteljesebben emelik ki a másik intenzitását. A reklámokban például szándékosan haználják ezeket a színeket erős pszichére gyakorolt hatásuk miatt. A természet pedig mindezt képes színanyaggal, klorofillan, karotinnal előállítani.

Ha az ember ezekre az erdőkre néz messziről, olyannak tetszenek, mintha pillekönnyed habfelhők telepedtek volna rá a párától feketére feslett pálcalábakra.  A nedves avar és a frissen hulló levelek illatához semmi sem hasonul.

Az egérszürke égbolton gyülekeznek a fellegek...

A nénik és a bácsik összeszaladnak, szemük a láthatárra réved:

"Lefelí száll a füst, a tűz mellett érződik a pernye, gyün mán az eső."

Az embert utoléri a varázslat...egy mindent magábazáró lélegzetvétel...melyben nem csak a tüdő, hanem minden érzék kitágul...

Lelkembe zártam a képet...

Az írás felséges dolog, az ember többé nem önmaga, mégis egy saját maga alkotta univerzumban mozog. Ma például egy őszi délutánon férfiként és nőként, szeretőként és szeretettként lovagoltam egy erdőn keresztül, sárga levelek alatt; és én voltam a lovakban, a levelekben, a szélben, a szereplőim szavaiban, még a vörös napban is, ami szerelemtől ittas szemeiket lehunyni kényszerítette.