"Aki fél a vereségtől, az győzelembe menekül."

A fáradtság és kimerültség visszaüt...néha halmozottan végkimerültségbe kerevedik az ember és mikor elszunnyad úgy érzi többet nem ébred fel. Néha csak hangosan mondogatni kezdni: ma végre pihenek...addig pedig hozzám se szóljatok, mert harapok...De nálam legtöbbször az történik, hogy ájulásközeli állapotban kóválygok munkába, haverokhoz, programról programra és egyszerűen azt érzem kizárt, hogy megálljak, nem futhat el mellettem az élet. S mire végiggondolnám a buktatóit vagy előnyeit, addigra már egy újabb hely, újabb emberek várnak...

Tegnap is így történt...3 óra alvás..munka...S.Ádika is megérkezett...s míg ő tanult, addig Maciéknál sörözés...persze kettőtől tiszta kótyagos lettem. Közben hívott LordW...sétáltunk, olyanokat mondtam neki a fejembeszálló alkohol hatására, hogy nem bízom benne, meghogy botrányos hogy ismerkedünk...stb...csupa-csupa szarfej dolgot...biztos a stressz...És bár megfogadtam, hogy nem engedem sodorni magam az árral...mégis S. Ádámmal való este 11-es találkozásomra úgy értem oda, hogy LordW szinte felkent egy fára a szemközti bolt előtt annyira izgatott volt...közben egy véletlen folytán S.Ádám is itt vásárolt, és mi csak azt vettük észre, hogy némán áll mellettünk és megdöbbenve bámul...

Szerva itt...csere ott...

S. Ádám Uraság tükrözve mennyire tökéletesen ismer, csak ennyit mondott:

"Gyere K... kiszellőztetjük a fejedet."

Bepakolt a kocsiba és már suhantunk is a Balatonra...Füreden kötöttünk ki...sétáltunk, majd a parton egy-egy pihenőszékben néztük a vizen lágyan ringatózó éjjeli fényeket. Apró tomboló gyámántbogarak keregetőztek a víztükrön. Higgadt, kimért este volt. Csend remegett a kikötő némán szendergő vitrolásai közt. Majd ahogy a gondolataink közeledtek, úgy vált eggyé nyugágyunk is. Halkan átöleltük egymást és aforizmákban, sokszor idegen személyben és számban beszéltük át az életünket...múltat, lehetőségeket és jövőt...

Arra emlékszem: végtelen nyugalom borította az ébenfekete tájat. Éreztem a fadeszkák hűvös simogatását meztelen combomon, nem fáztam holott hideg éjjel volt...pőrén villogó sima bőrömön észrevétlen lakmároztak a szúnyogok. Egy pár Converse tornacipő fehér orra hídként jelölte ki a perspektíva határait és vezette szemem a sétány és a víz között...

Megynugodott a lelkem, éreztem, ha hazatérhetek az ilyen érzés...de nem fogok...

Boldog voltam, amiért nem kell álruhát öltenem, amiért ért mindent...mindent, ami én vagyok...

És azt hiszem, akárhogy is félünk a kudarctól és a veszteségtől...és bármilyen értékcsökkentett viszonyt érzünk is győzelemnek, sosem szabad elfelednünk:

Fejest ugrani TILOS!!!