Ma pihenőnapot tartottam. Erős hetem volt...vasárnaptól-vasárnapig 6-szor 12 óra munka... Ehh...72 óra egy héten..pfújjj...

A szombatot, az egyetlen szabadnapomat a héten ezért kikapcsolódással tölöttem...Persze nem reggeltől estig, hiszen reggel 6kor végeztem a munkával. Ezért a nap ébredés után, délután 4kor indult nekem :D Elmentem vásárolgatni, utána pedig csak sétálgattam céltalanul a szinte ijesztően üres városban. Nem volt jó idő, az arcomat rózsásra csípte a szél, a szemem hunyorgott a vakító napsugaraktól...mégis isteni volt róni a kihalt macskaköves utcákat. A fülemben kedvenc zenéim szóltak és ettől eltűnt minden távolság, bármeddig, bármerre gyalogoltam volna.

A hideg levegő nem kerülte ki bőröm, de nem is bántott...sokkal inkább ölelt és Napjának fájó fénye sem vakított meg, csak szeplőn csókolt. {mert ugye nyilván ez a nagyon kevés jóidő is elég volt a szeplőimnek, ahhoz hogy előbújjanak}

Aztán benéztem a munkatársnőmhöz trécselni. Tejeskávék és élménybeszámolók sora követte egymást. Erős banda vagyunk ketten az tuti...

Még itt ért a telefon a haverjaimtól...hogy miért hívtam őket délután. Mondom csak meg akartam kérdezni nem iszunk-e meg egy sört...hál' istennek ez pótolható...így vettem fejenként 2-2-2 sört és felugrottam Macihoz és Ádámhoz.

Már picit későre járt, és tudtam reggel 6kor ismét munka, de valahogy szükségem volt arra, hogy velük legyek. Szeretek a tárasásukban lenni...Általában keveset beszélünk...nincsenek töltelék szavak és lényegtelen mondatok. Nem is lenne mód rá, nem olyanok, akik jól viselnék a csipogást.

Mégis, amikor velük vagyok megnyugszom...úgy érzem nem kell megjátszanom magam, nem kell többnek, szebbnek tűnnöm. Smink és sztorik nélkül is felmehetek hozzájuk vagy kávézhatok velük. Szeretem a sítlusukat, a modorukat és a humorukat...Legszívesebben egy hatalmas albérletben laknék velük, ahol nem kell rendet tartani,  ahol nem számítanak apró-cseprő dolgok és ahova bárki benézhet egy sörre...

Persze ez meglehetősen utópikus gondolat...főleg mivel nem igen engednek be senkit a saját világukba. Mint egy titkos társaságot olyan meghatározhatatlan korlátok és falak védik őket. Ezt nem érzékeltetik, nem mutatják...csak élnek...az összetartás mozdulatokban és szavakban ölt testet.

Szeretek ennek a világnak a szélén egyensúlyozni. Nem vagyok bennfentes, de kívülálló sem. Néha megjelenek és bekopogtatok ebbe a rendkívül fiús univerzumba. Ilyenkor ajtót nyitnak nekem és leülhetek a küszöbre. Ők a szobában hevernek, ahova egy-egy különleges pillanatra enegem is beengednek néha. Akkor én is inkább fiús vagyok, haver, egyenértékű és fontos. Amúgy pedig imádok a küszöbön üldögélni...hippi vagyok...megfelel nekem egy talpalattnyi hely ebben a világban. Lányok közelebb úgysem kerülhetnek - tudom. Sőt talán az enyém a legbelső ajtó küszöbe...

 A konyhában beszélgettünk aztán focimeccset néztünk...és söröztünk...

"Elhatároztam, hogy minden kortyot ráérősen leengedek a torkomon, bele a véráramba... Lassú, nyugodt folyás, míg a fejem újra kitisztul, és az egész világ újra ragyogni kezd. Lesüllyedek egy sokkal boldogabb világba. Ahol nincsenek emlékek. És nincs veszteség. Egy életbe, ahol csak azt látom, amit akarok."