Tegnap végleg elköltözött a lakótársam... Mikor az utolsó cuccait vitte ki csak ennyit kérdezett:
"Este itthon leszel?"
Nem - válaszoltam- dolgoznom kell...
Mire ő: "Akkor elköszönök, lehet hogy már nem találkozunk..."
Majd két évnyi barátság, egy évnyi közös munka után csak ennyi...Ilyenkor azért elgondolkodik az ember, hogy vagy létezik az a fajta eszetlen szerelem, amiben még egy igazán jó barát és bajtárs sem gondolkodik és nem mérlegel, vagy egész egyszerűen ennyire szar ember vagyok, hogy ezt érdemlem...
Nagyot nyeltem, fejleszegve és részint meghasonulva mentem dolgozni...S reggelre mire hazaértem a munkából már az üres szoba fogadott csak...Minden, ami nem ő...csak a helye valaminek/valakinek...életnek, emlékeknek...
Aztán elvonszoltam magam olasz tanárhoz, ahol maratoni 2 órát töltöttem...majd sétálni kezdtem az engem mindig átölelő városban, ahol élek. Nem akartam hazamenni, nem akartam a visszhangos szobán átkelni. Vettem húsvéti ajándékot anyukámnak...közben eldöntöttem, hogy még ma átkölötzöm a lakótársam tágasabb szobájába (mert eddig szó szerint egy spájzban, bunkerben, garázsban életem - bárhogy is becézzük).
Az egyik boltban rámkacsintott egy kis meglepetés az új életemhez....Egy csokoládébarna selyem-szatén hálóruha...Alul pimaszon rövid kisnadrág fordos szélekkel, felül pedig egy szellő könnyed spagettipántos toppal...Ahogy megláttam az volt az első gondolatom: szín és anyag bámulatba ejtő együttállása... Egészen különleges, mintha a búzaszőke hajamhoz és a lágybarna bőröm selyméhez igazították volna...Olyan tökéletes, mint a Dove vagy a Cadbury csokoládé mesésen olvadó ízkavalkádja...{Akarom - gondoltam...és meg is vettem szépen...}
A vásárlásból visszatérve nekiveselkedtem a költözésnek...Nem kis emberi erő és legózás folyt ott...Két franciaágyat húzkodni, szétszedni, emelni...egy baromi nagy polcrendszert áttelepíteni, forgatni, rendezni...Este 11re végeztem...azóta is fáj minden porcikám...(vádlim, gerincem, hátam, karjaim...minden részem)
Mazsa már aznap estére vendégeket hívott...bár nem teljesen értem mi céllal...hisz én még mindig rezignált voltam a lakótársunk elvesztése miatt...Maradjunk annyiban, hogy mindenki másképp dolgozza fel...
Akkor pedig már sörözzek velük, s ha már így összejöttünk akár mehetnék is a csapattal bulizni...Szinte sírva könyörögtem, hogy pihennem kell, ne erőltessék..Mikor is belémhasított a felismerés...úgyis felketenek hajnalban...Azt azért hozzáteszem, hogy a világon (talán a Gyaloggalopp c. film után) azt gyűlölöm legjobban, ha felkeltenek...nem bírom elviselni egyszerűen...
Ezért mentem...ittam...tomboltam...Még Ákossal is.... azzal a sráccal, akit a szinttanári munkám során kirúgtam az egyetemi kollégiumból, együtt táncoltunk és üvöltöttük a világba : "Szóval, ennyit a lázadásról..." (Azt hiszem már nincs tüske benne emiatt...sokan szar arcnak tartottak...de az a munka ezt követelte...) ...sőt volt egy pillanat amikor a szemebe nézett, és alkoholmámorban rám kiabált: "K, most jobban szeretlek, mint valaha...csókolj meg a szemeiddel" - én pedig csak nevettem...
Nagyon jól szórakoztam...bár visszatértek a csendes lovagok az életembe...akik egész este bámulnak, de oda nem jönnének...frankó...akkor féljetek, bár még nem ettem meg senkit, és a tüzes tekintetem mögött a legnagyobb félelmem is legfeljebb az volt, hogy nem fogom megismerni a saját új szobámat és eltévedek benne:D És hogy az ágy mellé huppanok, mert még az sem a régi helyén van, azt is átrendeztem:D
Hajnalban még Mekibe kívánt menni a társaság, úgy látszik ez itt sikk bulik után...én csak ültem a kocsi hátsó ülésén...vitáztam egy üres életű sráccal az elveimről...persze megint közölték, hogy álomvilágban élek...én pedig majdnem sírtam...(hol van az az ember, aki párom tud lenni ebben a csodavilágban?)
Mikor pedig ez az őrült nap is a végéhez közeledett és már a hajnalpír űzött haza minket, akkor belépve magamra öltöttem az új csokoládé édes selyem minimet és olyan boldogan süppedtem bele a takatótengerembe, hogy szinte átúsztam, átlényegültem a holnapba...
A legfrissebb ráreagálások