"De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt, és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és... és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt, s ami történt?"

Volt már olyan nap az életetek során, amikor semmi kedvetek nem volt felkelni?..Tovább megyek; aminek előestéjén már jó előre felmentettétek magatokat a másnapi teendők alól? Az időt azért elhúztátok, netezéssel, filmezéssel, ezzel-azzal, hogy aztán abszolut kimerülve álljatok a zuhany alá. Legalább olyan fáradtsággal, mint aki egész nap kapált egy krupliföld érdes barna smirglijén mezítelen talppal. Majd a puha ágyba angyali könynedséggel és a drága sampontól édes szállongó aranyhajjal lebbensz be...Elindítasz valami sorozatot, mert a lelkiismereted nem hallgat, tudod sok mindenre kellett volna időt szánj...amit -megnyugtatod magad- majd holnap elintézel. Aztán a lelkiismeret alszik el először, majd a film dialógusai halkulnak...azán a hangfoszlányok ritmust kapnak...csak a lélegzeted hallhatod és szíved dobbanását...

Majd másnap késő délelőtt ébredsz...olyan nehéznek és fájdalmasnak véled a "reggelt". Minden gondoltod ólomsúllyal hasít a tudatodba...Nem hívtam fel az olasz tanárt, nem hívtam fel a szövetség elnökét, kaptam egy mailt tele kérdőjellel, mert elmaradtam a hétvége pontosításával, sms jött, hogy küldjek át egy fontos üzenetet...És akkor az jut eszedbe, hogy leszarom...és azt is leszarom, hogy leszarom...Kikapcsolsz mindent és csak fekszel, lebegsz a plüssel teli franciaágyadon...egyedül...becsukod a szemed, ma még a színek sem érdekelnek...csak annyi kell, hogy a körülötted lévő puha anyagdarabok viszonozzák a simogatást...Szó szerint úszol a semmiben...

Aztán ebéd a barátnőddel a Mekiben, ahova nem mersz nem kiöltözni valami beteg furcsa késztetés miatt, amit magad sem értesz...Aztán a konditeremben edzés ugyanővele...miközben könyörögsz szinte, hogy ma csípjünk le a végéből, mert csak az jár a fejedben, hogy vissza akarsz térni a biztonságos ölelő ágyadba....Ültök a  biciklin...ő beszél valamit a depresszív hangulatodtól, meg szerelmekről meg miegymásról...te pedig változatlanul csak a lélegzeted és a szívdobbanásod hallod...közben majdnem leszédülsz a bicikliről...Nem érted az érzést...nem tudod, miért a hisztérikus hazavágyódás...

Csak menni akarsz, s ha nem enegednek sírnál...Talán nem is ezen...talán az ágyad, talán az ölelés hiányzik....

Aztán munka....és tudod, holnap ugyanígy kelsz majd...lesznek olyan dolgok, amit most már tényleg muszáj lesz elintézned...persze csak ébredés után, amihez nem állítasz ébresztőt...és persze csak akkor ha holnap kedved lesz hozzá....

"Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik."

Ma átgondolva a hétvége érzelmi viharait, arra a következtetésre jutottam, hogy ha férfi és nő közti viszonyt nézzük kétélű késsel játszunk...

A nő taktikázik, szervez, akar, követel...Azon gondolkodik mennyi mindenen elcsúszhat egy kapcsolat...kommunikáció, érzelmek, távolság, pénztelenség, rangbeli és értelembeli különbségek...Ha egy nő könnyen adja magát, nem lesz értéke...ha túl nehezen, eleshet álmai pasijától. Ha egy nő szabályokat emel már a kapcsolat elején, kiszabva ezzel a határokat és útirányt mutat, akkor a srácot tuti elijeszti. Ha pedig mindent megenged új párjának, felszabadítva azt az addigi korlátai alól {mert ugye nagyrészt valószínű azért hagyta el előző csaját, mert sok volt a kötöttség és fulladt} akkor az a pasi úgyis a határait fogja feszegetni érezve hatalmas mozgásterét. A nő gondoskodni akar, együtt élni, megosztani a napokat, amit a férfi csak átvészelni hivatott. A nő sokat beszél...sokszor értelmetlenül, sokszor nem is azt, amit gondol vagy akar...a férfi általában keveset és akkor is adekvát módon...

Nincs kompromisszum....szerelem van, vagy nincs...de emez is csak múló állapota egy átmeneti elmezavarnak....{Megint hitevesztett lettem úgy tűnik}

Azt feltételezem a csókák ezt sokkal egyszerűbben látják és élik meg...az adott pillanatban vagy kell valami/valaki vagy nem...

Kezembe került egy nagyon tanulságos olvasmány a férfilélektanról: Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem című műve. Csak ajánlani tudom minden vágyakozó, vakon rószaszín ködben élő leányzónak...

Hiszen ha egy férfi őszinte, a nők még akkor sem akarnak hinni neki...Valamiért a nőknek kifejezett képessége van arra, hogy ne hallják meg, és főleg ne akarják megérteni, amit egyébként tisztán az arcukba s tudatukba vágnak. Sokszor kedves sorstársaim végtelenül buták vagyunk és naívak...

"Nyári kora délután, hőség, a járókelők ingujjban, nyári ruhákban. A napfény éles, elég üres a körút. A közért kirakata nyitott, a már ismert fehér köpenyes fiatal lányok árulják a gyümölcsöt, zöldséget az utcán álló vevőknek. Most nem jár erre senki. A kifeszített csíkos ponyva szélén valahol beszökik a nap, a mérleg mellett keskeny fénysugárban piros alma lángol.

A sötétkék ruhás fiú rámutat.

-Fényt adott Isten, hogy lássák.

-Elviszed? - kérdi az egyik kislány. -Neked adjuk ajándékba.

-Nálam meghal - mondja a fiú.

-Mindenkinél! - nevet a lány. Leemeli az almát, beleharap. -Hamm, és kész!

A fiú fáradtan mosolyog.

-Adjál szilva - mondja. -Kettő kiló.

A kislány nézi őt.

-Szomorú vagy, kis Viktor. Az arcod is sápadt. Miért nem mész strandra?

-Talán szerelmes - mondja a másik. -Nagy szerelem emészti, mint a moziban.

-Én nem jár mozi - mondja a fiú. -Van sötét, mindenki rágja perec.

A lányra néz.

-Gyere velem - mondja csöndesen. -Én beszél neked szebb, mint mozi.

-Ó, kis Viktor, hát nem akad neked nő? -kérdi őszinte szánalommal a kislány.

A fiú elmosolyodik.

-Mind mondja, enyém menyasszony!

A másik lány a szilvát méri.

-Így igaz! Néha már nem is tudja, mit csináljon!

A lányok nevetnek.

A fiú szeme lobban. Hangjában primitív indulat.

-Ha én akar, veszik le ruha, ha én akar, csinál vicc! Eljönnek cifra ruha, cifra csüngő, és én legyintek, és ők sírnak, mint kutyák!

A lányok ijedten, némán nézik őt.

-Te mindig kitalálsz történeteket? - kérdi csöndesen az első lány.

A fiú pillanatig szótlanul nézi őt. Elmosolyodik. Most olyan megint, mint egy tiszta szemű kamasz.

-Ja! Míg élek! Viktor utaz, dolgoz, és csinálja bolondság!

Tízforintost tesz le, a zacskó szilvát elveszi.

Megnézi az arcukat, nagyot kacsint, vidáman fölnevet és otthagyja őket."

Ma talákoztam Bélával...ígértem egy -a barátaim szerint nagyon elítélendő- beszélgetést életem régi főszereplőjével. Délre volt megbeszélve a találkozó, itt Vpben. Nyilván a tegnap este után úgy ébredtem, mint az élet királya...nem igazán féltem már a szituációtól. 

Hát megérkezett...s mindig mikor meglátom...olyan, mintha még mindig a részem lenne...Rögtön az jutott szembe, hogy megkérdezem nem hozza-e be az utazótáskáját...Pedig tudhattam volna ez alkalommal nem azért jött, hogy itt aludjon. A megszokás, a berögződés...az együtt leélt napok, hetek, hónapok, évek poros emléknyoma.

Elmentünk beszélgetni, majd sétálni...s végül bejártuk a Viaduktot, az állatekert fákkal és patakkal körülölelt vidékét. Szépen, szikrázóan és simogató langymeleggel sütött a nap. Nehéz volt erősnek lenni...Tudtam, nem volt már jó egy éve a kapcsolatunk...nem voltam boldog mellette. Az önzése mindent felülírt. És még most is...most is az utolsó beszélgetéskor is csak azt bizonygatta, hogy dolgozni muszáj, ha 400kmre akkor ott, ha minden éjjel, akkor minden éjjel. Ő nem tudna irodai munkát végezni, neki most nem romantika kell, hanem pénz. Pár évet meghúzni...éjjel-nappal, hétközben-hétvégén dolgozni szerte az országban, mert neki szüksége van rá, hogy megvehessen mindent amit akar...

Önző gondolat...ismét nem érdekelte, hogy velem mi történt ebben az egy évben, s hogy nekem hogy kellett a magam harcait megküzdeni...Nem érdekelte...semmi...Neki nem alternatíva a normális emberi élet terve...

Áldozatokat mindannyiunknak kell hoznia, ha igazán akarunk valamit...Úgy tűnik neki most a munka, a pénz számít csak...inkább engem veszít el...

Nem akar mást azt mondta, és hogy nem tudja elképzelni, hogy egyszer lesz tényleg külön...De már egy éve elvesztett...és már most is a külön van...

Biztos felejthető vagyok...de nem várok 5évet, mire megszedi magát, megvesz minden tárgyat és dolgot, amire vágyik...Ez az egy év is sok volt és nyomorúságos. Belőlem, éppúgy mint más emberi lényből is csak egy van a világon. Ez az emberi csoda, minden élőlény egyszeri, megismételhetetlen és máshoz nem hasonlítható...

De neki úgy tűnik megéri elveszteni végleg...

Régen ő volt a BobHercegem, aki addig fogta az ágy mellett a kezem, míg fel nem ébredtem, IceTeával, reggelivel keltett, cirkuszra és bobozásra gyűjtött...Csodálatos srác volt...És egyáltalán nem helyes...de a lelke széppé tette...elvarázsolt...

Olyat találtam benne, amit nem akartam elveszteni soha...hasonló volt a lelkünk, s egy darabja összeért...De észre kellett vennem ma, hogy ő már nem az a BobHerceg, akit 2,5 éve megismertem. Neki már nem én vagyok a világ kincse...Persze ezt eddig is láthattam volna...egy éve nem az már...de nagyon nehezen hittem el, hogy egy kivételes ember, aki elérte a legtöbbet, amit létünkben megcélozhatunk -jó ember lett- eldobva mindezt egy önző egoista nagyképű barommá vált...

Mondtam neki, nem baj...megváltozott...vállalja be...álljon elém, nézzen a szemebe és közölje, hogy már nem vagyok elég fontos...ennyi. Az viszont hogy én szívem lelkem kitettem érte az elmúlt 2,5év minden napján és még én szakítsak...az elveim sárbataposása lenne. Nem akarok vele lenni, mert rá sem ismerek...de ezt a balhét neki kell elvinnie...Túl egyszerű volna ha megkönnyíteném neki hisztikkel, kiabálással és drámával. Konstatálná, hogy egy baromnak tartom és kidobtam..Nem, igenis küzdjön ő a szavakkal...keressen kifejezést arra, amit tett...S ha mégegyszer megkérdezi a haverja csaja, hogy miért hagyta elmenni azt a gyönyörű lányt, akkor már legyen őszinte beismerő kész válasza...

Ennyivel tartozik, ennyi nekem is jár...

S mivel persze ő kevésbé a szavak hőse, eljött a pillanat, amikor már a buszpályaudvaron vártam a választ, és a busz már indította a motort...

Este dolgozni kell, tudtam...nekem szabad volt a hétvégém...felszálltam hát vele a buszra, abban a reményben, hogy szabad emberként térek majd vissza...Tűsarkúban, pántos nyári felsőben és egy semmitérő kabátkával, az utolsó fillérjeimmel és a kézitáskámmal indultam vele NagyBudapestre...Melléültem, megpuszilt...csodálva nézett, szemeivel köszönte hogy vagyok és csak ennyit mondott mosolyogva, kedveskedő hangon:

"Hippi vagy..."

Hja...csak a kaland...persze itt még nem számoltam a hajnalig tartó szar metálkoncerttel  (K3) egy Józsefvárosi szeméttelep közepén (CrazyMama), amit kurvákkal teli utcák zártak közre.

Reggel pár óra alvás után mellette ébredve, ébresztőre riadva {mert neki aznap már Gyulán volt dolga} eszembe jutott minden, ami teherré vált abben az életvitelben.

• Hogy ha szar a buli, és fáj a fejem a tehetségtelen hörgéstől sem állhatok fel és mehetek haza.
• Hogy a keverőpult mögött még egy ölelés is szexuális aktus a főnökei szemében
• Hogy hétvégén sem alhatom ki magam, nem tervezhetek sétát, programot, rendes beszélgetést, mert az ország másik felén aznap ő már dolgozik
• Hogy nem érkezhetek meg sehova nyugodtan, mert rohanás van, minden percre kiszámítva
• Hogy milyen remegni a hidegtől és fázástól, mert nem tudhattad, aznap épp milyen pubban, kocsmában kell végig szenvedned a munkáját
• Hogy milyen, amikor nem marad egy filléred sem a hónapra, mert meghívtad őt érkezéskor egy Sajtburgerre
• Milyen az éjszakai járatra várni hercegnőruciban igénytelen mocsok pesti alja népség között

Ezt egy csaj sem viselné boldogan, mosolyogva...élhetetlen élet...Én egy évig bírtam...Tovább nem csinálhatom...tönkretesz...

Hippi vagyok...még akár bírnám is...de talán nem ezt érdemlem...

Még reggel a busznál sem hitte el, amit maga is kimondott, hogy ennek köztünk semmi értelme és hogy nincs jövője a kapcsolatnak...De ő mégsem akar elengedni...visszarántana a havi egy talákozós mókába, amíg neki az úgy jó...

Andris után nekem ez kevés...Túl sokat kaptam tőle...Ajándékot, törődést, csodát, magabiztosságot...

Úgy váltunk el, hogy kereshet, ha akar (Andrist is hiba volt ellökni...-tudom már nem olvassa a blogot, csak azért merem leírni), mert haverokra szükség van...de így, hogy ragaszkodik a munkamániás, pénzhajhász életéhez, így csak az lehet a vége, hogy jön egy harmadik, aki majd nem enegedi többé, hogy ő hivogasson. El fog jönni ez a perc, mert nem tarthat kalodában...Nem való neki élőlény, ennyi törődéssel még egy aranyhal is megdöglene mellette...

"Ha a hétköznapok gondjai behálózták is az életed, ha nincs már lehetőséged, hogy a körülményeiden változtass, mégsem vagy fogoly. A lelked szabad, - s a lázító kényszeren túllépve - hatalmadban áll önként is elfogadni, amit a sors adott. Nincs olyan börtön, amelyből lelked az égig ne érne."

"Ha az ördög úgy jár a földön, mint az ordító oroszlán, csak elvétve csábít maga után egy-egy vadat vagy vadászt. De ha divatosan öltözködik, kikenve-kifenve; ha torkig telt a bűnnel és az erénnyel egyaránt, s a pokol éppoly kevéssé érdekli, mint az üdvösség; akkor, teljék bár kedve akár abban, hogy vörös pántlikát osztogat, akár abban, hogy vörös tüzet gyújtogat, akkor veszedelmes csak igazán."

Végül nem hazudtolhattam meg  önmagam, nyilván elmentem a Kiscsillag koncertre. Kedvem nem volt túl sok, mikor ez után a beszélgetés után hazatértem kiégve, a konditól kifáradva és volt fél órám elkészülni...de ha az élet hív...hát menni kell...

A lakótársam annyira rá volt örülve a koncert életérzésre, hogy már a beálláskor ott voltunk a helyszínen. {enyém volt az egyes számú ruhatárjegy:D} Egy-egy sörrel indítottunk...közben Mazsának a keverőállásról, kontrol-ládáról, potméterekről meséltem...beteg beteg dolog...Béla és az életszipolyozó melója rámnyomta a bélyegét:D

Az előzenekar siralmasan béna volt...kínszevedés volt végigvínkódni...

Nyilván a Kiscsillag kezdetére a 2.sorba küzdöttük magunkat, mert hát hol máshol lehet teljesebben megélni az élőzene élményét:D

Ennek ellenére borzalmas volt...és nem a zenére gondolok...a szutyok közönség volt elviselhetetlen...Összegezve annyit tudok mondani: örülök, hogy nem 14 és nem 34 éves vagyok...

A tánctér tele volt, 14 éves jönazofőholnapröpdolgozatmindenkisbörtöntöltekélegyestkap kamaszodó minden ellen lázadó szarfejekkel és 34 éves még az ősidőkben az IfiParkban Lovasira füvező kiégett élethajszolókkal.

A tizenévesek, mint a tesitagozatosok ritmikusan és ugyanazzal a fel-le mozgással nyomták minden számra, közben rugták döntötték egymást...a harmincasok követve az új idők szelét, temetve ifjúságukat szintén beszálltak mutatván ők is benne vannak a buliban...Ennek eredményeképpen olyan pogó alakult ki, amit utoljára 15 évesen lázadó punkként Auróra koncerten éltem meg. Ott mondjuk védett az acélos bordó Marti:D Itt pedig szabályosan rettegtem, mikor kikötődött a cipőfűzőm és ezerfelé tépték a lábamat...

Mindeközben a zenekar tagjain látszottak az élmúlt viharos évek, az otthoni gondok, az élet súlya minden ráncukban arcukon...a közönség, meg mint egy falka birka okádásig itta magát és a szentimentalizmus elől menekülö elindegenítő végletes lázadás eredményeképp rúgta, harapta, csípte a mellette álló szerencsétlen másik birkát...látható szakadék volt banda és közönség közt...

Már mesélnem se kelljen, hogy egy harmincas kitúrt a helyemről...Egy darabig derekasan küzdöttem, aztán mikor alkalom adódott egy kósza idegrohamtól fűtve ki akartam rántani az ellenem feltartott sarkát...gondolva, ha most elkapom ebből sosem gyógyul fel az arca olyat kap a padlótól...aztán hallva saját gondolataimat...úgy döntöttem én leszek az okosabb...átadtam a  helyet és pasija mögé álltam...csendben, méltósággal....nem táncoltam, nem rugdostam tovább...a fal mellett élveztem -a srác válla mellől- a koncertet tovább...Arcomon hűs nyugodtsággal, sajnálattal és gőggel...Azt gondolom a csaj nem örült már annak a 2.sori helynek...szétrugta helyettem más, aki épp mellette állt, és így folyamatosan hátra bámult...én pedig csak mosolyogtam...

A koncert végén a barátnőim és közéjük visszatérve meglehetősen hangosan közöltem, hogy:

Csajok! Sajnálom, hogy nem bulizhattunk együtt...kitúrt egy vén muff..De remélem kompenzálta őt a helyem azért a 10 évért, amit én még leélhetek, ő pedig már nem...

Gonosz vagyok....tudom....egy vörös ruhába öltözött ördög voltam...de nem bírok veszíteni...{pedig jópár dolgot elvesztettem így márciusra:(}

Aztán a pultnál összetalálkoztunk a zenekar tagjaival...

Gondoltam, ha már itt járok kérek aláírást...de mi volt csak nálam? Az Andrisnak írt, kérlek ne keress többet levél nyomtatott változata (amit terveim szerint 5perc élettartamra nyomtattam csak ki, amíg Zsu barátném elolvassa....és amit nem volt időm kidobni még...)

Amivel épp életem egyik értékét kívántam ellökni magamról, az aláírásokkal örök emlékké vált...Gratulálok magamnak ehhez a végletekig túlszimbolizált élethez, amit a sors játszik velem...A jó oldala, legalább volt nálam egy darab papír...a rossz, hogy így örökre megmarad valami abból a "tengerből"...

És még talán szerencsét is hozott, mert ettől a perctől kezdve egy hihetetlen este vette kezdetét...Beszélgetés és piálgatás az egyik kedvenc zenekarom tagjaival...

Atom jófejek...Imádtam falni az életet, velük trécselni...csillogni...

Ilyenkor érzem igazán jól magam...nem félek élni...a csillogás pedig belülről fakad...

Ilyenkor nem vagyok magányos...ilyenkor élek igazán...

"Jó ez a blog. Döbbenetes a parttalan, ellenőrizetlen nyilvános őszinteség. Szürreális és veszélyes, mint egy balettcipőben tipegő alien a csecsemőosztályon."

Köszi Alpha, szürreális és veszélyes vagyok, de ez inkább a lényemet jellemzi és a csecsemőosztályról csak ennyit hoztam magammal:                                            :D:D

"Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes. Azt, hogy hogyan éljek, mit tegyek, mind az óvodában tanultam meg. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában azonban annál inkább. Íme, amit ott tanultam: Ossz meg mindent másokkal! Ne csalj a játékban! Ne bántsd a másikat! Mindent oda tegyél vissza, ahonnét elvetted! Rakj rendet magad után! Ne vedd el a másét! Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál! Evés előtt moss kezet! Húzd le a vécét! A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló. Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset! Délutánonként szundíts egyet! A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét és ne szakadjatok el egymástól! Ismerd fel a csodát!"

Hjjaa és az őszinteség...szimplán kretén vagyok...nem éri meg...

Márcsak azért sem...mert most beszéltem Bélával...és életem legnagyobb csalódását telefonon kellett megélnem...

...így annyit szólt, nem közeledik az életünk, mert neki a pénz az érték és azok a tárgyak és anyagi dolgok, amiket azon megvehet. Mert annak marad nyoma az életben...

...ezt inkább nem kommentálom, csak örökre a fényképe mellé tűzöm elmémben, mert aki ismer az tudja, hogy ha ilyennek láttam volna már az elején sosem pazarlok rá 2,5 évet, sőt talán 2,5 percet sem...

...akinek pedig ez kell: a pénz, a cabrio amerikai autó, az hogy sose kelljen találkozni a csókájával, annak szívesen átpasszolom az uraság mobilszámát. Sőt még sim kártyát is adok mellé, hogy ingyen lehessen csicseregni ezzel a főnyereménnyel...

...holnap találkozunk, holnap talán leugrom végre a hullámvasutamról...

..remélem nem töröm nagyon össze magam és életben maradok a zuhanás után...

...hiszen már nincs, aki elkapjon...

És a hullámvasút ismét hányásig robog tovább... Azt hittem van pihenő...kicsit megáll, meggyászolni a múló perceket...de nem...

Lassított ugyan...ajándékba kaptam S.Ádám Urat és sok-sok mosolyt tőle. {S. Ádám Andris volt mittomén milyen iskolatársa volt Pesten és egy véletlen folytán februárban mindketten a mi hotelünkben szálltak meg. Februárban együtt voltunk bulizni, annak emlékére és a suli miatt Ádám most is itt volt.} A keddi buliban is annyit nevettetett, sokat segített felejteni, megemészteni a dolgokat. Egész máshogy látja a világot...jó vele beszélgetni. Szerinte:

Álomvilágban élek

Okosabb vagyok, mint a legtöbb fiú ismerőse

Túl önálló, életképes és sok vagyok a srácoknak

Nem nehéz belémszeretni

Hatalmas szexuális kisugárzásom van

Isteni fazon...sok örömet hozott ebben a pár napban az életembe..Persze ma mennie kellett...sajnos...

Ezzel párhuzamosan tegnap felvetette a lakótársam az ötletet, hogy menjünk el ma Kiscsillag koncertre, amire én rögtön igent is mondtam, mert szeretem a őket..és hát, mert kell a felejtés...

Reggel megvettük a jegyeket, egész délelőtt itt örömködtem...mire egy rántással újra rákapcsolt a béna hullámvasutam. Délben csörgött a telefon...

Béla...

Azért hívott, mert Pesten van és gondolta megkérdi mit csinálok este...Mire én: Kiscsillag koncertre megyek. Erre előbb percekig tartó hatalmas hallgatások jöttek, majd kiakadt, hogy ő csak ma este ér rá, mert holnap már dolgoznia kell. Megjegyzem úgy volt, hogy hétvégén találkozunk, mert én akkor nem dolgozom. Azt beszéltük pénteken hív, hogy mi legyen. Mire én mondtam, hogy oké csak nehogy késő legyen, mert van életem nekem is, és lehet késő lesz, mert programom alakul. Erre ma délben hív, hogy este tud csak lejönni...és még ő akad ki...Annyira megrázott...Megint mint egy rongy úgy érzem magam...Sőt ha nem lenne elég, közölte, hogy a piacon is hogy beszélt vele Pesten egy hülye picsa, és hogy őt sok minden mennyire kikasztotta, ezért le is fekszik egy órára...{had ne is meséljem, hogy bőven eltelt azóta az az egy óra, és nem keresett}

Mi ez a hiszti? Nem értem...Kezelhetelen lett számomra ismét a szituáció. Én vagyok frusztrált ettől, én érzem rosszul magam, hogy nem áldozom be a koncertet...Nem magam miatt van, hanem hosszú évek alatt megszoktam mellette, hogy én vagyok a szar, ha nem hajtok fejet. És megint...megint ezt érzem...

Pedig nem szabadna hagynom a  koncertet, ha ő nem hajlandó áldozni értem, akkor...

...akkor ennyi...

Pedig nem hajlandó...több, mint egy éve nem hajlandó....semmi sem változik a történelemben...újraírjuk ugyanazokat a köröket...

Nem is zavarna, ha nem kellene zokognom...megint kiborított...a múltam, s még mindig így mer bánni velem...Könnyeznem kell...úgy vártam a koncertet...most pedig szét vet az ideg...

Valaki kérlek lökjön már le a hullámvasútról...de legalább olyan hatásosan, hogy vagy a lufiárus karjaiban kössek ki rögtön vagy haljak szörnyet azonnal...

"- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett."

Lépjek Andrissal újra kapcsolatba...értem...nagy ötlet...

Üzenjek neki?...a tegnapi után még zseniálisabb terv volna...

Remélem az álmok meggyógyítanak...

Ma egy levél megíratta velem magát...

Nem akartam megírni, de az üres szövegdoboz, mint a fehér lap hómezője tárult elém.

A fehér az ártatlanság színe. És éppen ez vele a baj. Nehéz ellenállni, amikor egy tiszta fehér lap fekszik előtted. A kezdők még éreznek némi bűntudatot az első tollvonásnál, de a többi már jön magától.

Egy levél megiratott...könnyel és sóhajokkal tele...minden kicifrázott betűjét a nyomorult elnehezülő bánat szülte. Félek attól, amit magam teremtettem...nem tudom így akartam-e vagy csak a klavitúra rángatta ujjaimat makacsul...

Tehetetlen vagyok...megbénítottak saját leírt szavaim...

Félek...nagyon félek, mert több van bennem....ezerszer több, mint amennyit a csodás magyar anyanyelvünk egy oldalnyi word szövegben enged, mint amennyit a méltóság vagy dac vagy a szabadulni vágyás enged...

Több, s már senkit nem érdekel, nem jutnak el szavaim többé...

Szomorú vagyok...végtelen szomorú...egy részem elveszett a szavak mögött...

Nem sajnálnám, de hiányzik ez a részem, utána nyúlnék, de már nem lehet...

Arthur Schopenhauer azt mondja, hogy aki rajta akarja magát kapni, hogy milyen érzülettel viseltetik igazán valaki iránt, arra figyeljen, hogy milyen benyomást tesz rá egy tőle postán érkezett váratlan levél, mikor először megpillantja.

Sosem tudom meg mit gondolt, mikor először megpillantotta..hiszen azt kértem benne, ne keressen többé...

És sosem fogom megtudni milyen érzülettel viseltetik irántam címzettje, mert

...megíratta magát velem egy levél...

...amit kibontottak, majd azonnal kitöröltek...

...s ami úgy tűnik válaszra sem méltatott ...

...azóta csend...

...függöny...

...felvonás vége...

"Az életem olyan, mint a hullámvasút - igen, az élet ejtőernyőzés, kockázatvállalás, esések és kelések sorozata, hegymászás, vágy, hogy fölérjünk a csúcsra, és csalódás és szenvedés, ha nem sikerül."

Tegnap volt huszonharmadika...Tegnapra volt megbeszélve egy buli, amit már egy hónapja pontosítottunk. Kivételesen kiváló spontán társaság jött akkor össze, s szinte esküt tettünk rá, hogy huszonhramdikán mindenki visszatér...

...nem tért vissza mindenki...

Ez volt talán a lélektani próba emberségből, őszinteségből, tiszteletből, kitartásból...nekem, azoknak, akik megjelentek és főleg annak az egy embernek, aki nem tette tsizteletét az eseményen.

Ezzel minden világossá vált, és mindenki feszültté...Legalább is én biztos, és aki engem akart is feszülté vált ettől. Érkeztek a jobbnál jobb történetek, arról, hogy kit képzeltek hirtelen jött barátaim mellém...

Aztán a buli...ahol inkább beszélgetni vágytam, s persze egy régi kedves "emlékkép" (jajj de szépen fejezem ki magam) tartott szóval...Mesélnem kellett Béláról, a régi és az új csalódásokról is...

Persze nyilván beszélgető partneremet sem a lelkem érdekelte, de azért jó adaggal kapott belőle(m)...minderre csak annyit mondtott...aranyos vagyok, aranyosan látom a világot...

Köszi...

Igen...szerelmesnek lenni szutyok dolog...egy ku*va nagy hullámvasúton szenvelgek...

Bármennyire is rosszul vagyok már, csak rajta maradok...még egy körre még egy körre...

Mindig kevesebb leszek ugyan, mindig jobban kikészülök, de aki felültetett rá sem zavar le...

Aki kezeli a ezt játékot s annak magányos kocsijában engem, igazán leszállíthatna...

"Nade kisasszony már bezárt a vidámpark...én megvárhatom kegyedet, de látom már hánynia kell a sok szédüléstől. Tessen csak leszállni, megállítom majd én magácskának ezt a színesen forgó bonyolult világot. Jöjjön Drága! Adja azt a hófehér kiskacsóját, lesegítem, nehogy fájjon."