Ma egy levél megíratta velem magát...

Nem akartam megírni, de az üres szövegdoboz, mint a fehér lap hómezője tárult elém.

A fehér az ártatlanság színe. És éppen ez vele a baj. Nehéz ellenállni, amikor egy tiszta fehér lap fekszik előtted. A kezdők még éreznek némi bűntudatot az első tollvonásnál, de a többi már jön magától.

Egy levél megiratott...könnyel és sóhajokkal tele...minden kicifrázott betűjét a nyomorult elnehezülő bánat szülte. Félek attól, amit magam teremtettem...nem tudom így akartam-e vagy csak a klavitúra rángatta ujjaimat makacsul...

Tehetetlen vagyok...megbénítottak saját leírt szavaim...

Félek...nagyon félek, mert több van bennem....ezerszer több, mint amennyit a csodás magyar anyanyelvünk egy oldalnyi word szövegben enged, mint amennyit a méltóság vagy dac vagy a szabadulni vágyás enged...

Több, s már senkit nem érdekel, nem jutnak el szavaim többé...

Szomorú vagyok...végtelen szomorú...egy részem elveszett a szavak mögött...

Nem sajnálnám, de hiányzik ez a részem, utána nyúlnék, de már nem lehet...

Arthur Schopenhauer azt mondja, hogy aki rajta akarja magát kapni, hogy milyen érzülettel viseltetik igazán valaki iránt, arra figyeljen, hogy milyen benyomást tesz rá egy tőle postán érkezett váratlan levél, mikor először megpillantja.

Sosem tudom meg mit gondolt, mikor először megpillantotta..hiszen azt kértem benne, ne keressen többé...

És sosem fogom megtudni milyen érzülettel viseltetik irántam címzettje, mert

...megíratta magát velem egy levél...

...amit kibontottak, majd azonnal kitöröltek...

...s ami úgy tűnik válaszra sem méltatott ...

...azóta csend...

...függöny...

...felvonás vége...