Haragban A Világgal

"Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér."

Reggel6-kor munkából hazatérve kivételesen reggelivel akartam kezdeni a napomat...Valami félve fájó gondolat frusztrált. A szilárd anyagot nem fogadta be a szervezetem...nyomban kihánytam mindent...

Ma valahogy nem csak a gyomrom, hanem minden felkavarodott körülöttem..minden a világomban. Kezdődött azzal a felismeréssel, hogy talán a hozzám legközelebb állók sem értik a létezésem határait...

Maci blogja viharként pusztított bennem...térdrezuhantam hát előtte, lecsupaszítottam valómat, hogy lásson...olyannak, amilyen vagyok.  Megrázott, hogy éppen ők állnak ily közel s mégis néha ily messze tőlem. Mit kedvelhettek eddig bennem? Kedveltek-e egyáltalán? Minek néztek s mit gondolhattak rólam?

Kibaszott félreértéseken alapul az életünk. Egyszer élhetjük csak le  minden napunkat.  Életünk csodája kivételes és megismételhetetlen lehetőségeket rejt...Támogat minket a kifejezés labirintusában a gazdag, szép magyar nyelvünk...és mégis...az ember gyarló és hülye...

Sportot űz abból, hogy ne beszéljen egyenesen, ne éljen tisztán...

Minden csalódást egy-egy félreértés rosszabb esetben meg nem értés szül.

Ecce homo...

A legtisztább énemmel és a legnagyobb jóindulatommal álltam a kérdéshez...

Délben ébredtedtem röpke 5órás alvás után és átmentem elköszönni Cs.Ádámtól, mert bár Pestről hazatért, céltalanul mégsem maradhatott itt. Hazaköltözik hát...

Eddig tartott az ismételt jóvilág. Ezen a héten olyan volt minden, mint régen...a menedék, a barátok, a koncert filmek és a jéghideg sörök. Valahogy felfogni sem akartam, hogy újra vége lehet...

Ma az álmosságtól sápatag arcom csak nehezen bújt elő búzaszőke hajam kóctengeréből. Az első ruhát magamra borítottam és még félálomban mentem át az unalomig megszokott sikátoron. Azt sem tudtam miért s hova tartok. Testemet nem szennyezte semmi idegen...üres voltam...csak a vér lüktetett tombolva ébredő testem áramaiban.

7-es csengő...a nedves, dohos szikár lépcsőház falai fenyegetőn borultak rám...szaporáztam lépteim a régi iskolákra emlékeztető vaskos kőlépcsőkön. A magas fokokon bukdácsolva szédülve bele-bele kapaszkodtam az otromba betonkorlátzatba. Sosem laktak még ilyen magasan...sosem ritkult ilyen gyors ütemben a levegő.

Az ajtóban álltam, nem kopogtam, rutinosan nyitottam be...{jóllehet eddig mindig előre kitárták nekem a kapucsengetés után az ajtót fent} ...nem vártam semmilyen választ. Végtelen csend és romok voltak csak mindenütt...Cs.Ádám pakolt a már majdnem üres szoba közepén. Ahol tegnap még koncert színpad volt most csak kartondobozok és ruhafogasok hevertek egymáson, készen az indulásra. Még ekkor sem tudtam felfogni mi folyik körülöttem...

Aztán megérkezett Cs.Ádám apukája...a fiúk átmentek a főbérlőhöz elszámolni...én pedig csak ültem a "kedvenc" konyhámban és magam elé meredve ittam a kakaómat, amit a gyomrom megnyugtatására kaptam Macitól. 

Mint egy eltévedt óvodás vallottam közben rezignáltan Cs.Apuka faggató kérdésének hatására arról, hogy az egyetemről ismerem a kisfiát...pár szóban vázolva ezt a közös öt évet..aztán valahol félúton elhalkultam...miként is mesélhettem volna el ki vagyok...és miért ülök itt magányosan a srácok albérletében éppen.

Segítettem inkább lecuccolni az autóhoz...végtelen természtességgel és mosollyal az arcomon távoztattam egy ember egyetemi életének minden mementóját.

Ahogy üresedett a lakás, egyre azon járt az eszem, hogy vajon a dobozokban mit cipel Cs.Ádám...az emlékek és élmények bennük vannak-e?...vagy Cs.Ádámban?...Hova tűnik el az élete?...és vajon mi megmaradunk-e benne?

Lehordtunk mindent...Cs.Ádám még visszajött egy ölelésre...ami hosszú volt és egy hajszálnyival sem kevésbé remegős, mint az előző. Ködös tekintettel könyörögtem: otthon ne pakoljon ki...menjünk Pestre szeptembertől...átszellemülve némán bólogatott...majd gyorsan távozott a végtelen lépcsőház homályában. Mi fentről a konyha szűk lőrés-szerű ablakából integettünk Macival vidáman, mintha csak nyaralni vagy vakációzni indulna...

Még megittam egy pohár vizet....aztán hazatértem....

Nem éreztem letaglózva magam...

De ahogy a fáradtságtól meggyötört testem az ágyba ájult, hevesen tört elő belőlem a fehér autó messzibe vesző képe...éppolyan keservesen sírtam magányosan a takaróm alatt, mint két hete. Egy igazán fontos embert nem lehet egyszer búcsúztatni...mindig fájni fog, akárhányszor távozik.

Megint ürességet érzek...és most nem jön egy újabb EFOTT, hogy könnyebben feldolgozzam...még innni sincs kivel, miből vagy hol...

Maci kedden költözik el...

"Csak az ég őrizheti úgy a maga csillagait, ahogy a felnőtt tudja őrizni önmagában azt, amit a gyermekkor ide-oda röpködő, színes pillangói hoznak vissza az egyszer volt évekből. Derűs, és ki tudja, hányszor borús történetek ezek, de igazak mindig, még akkor is, ha nagyon magasba röpíti őket a képzelet. (...) Jaj, de törékenyek, de sérülékenyek ezek a pillangószárnyak, és de hamar színük fakul, ha nem vigyázol féltéssel rájuk!"

A kedd hajnali találkozó után, ha nem is közös jövőt, de ígéretet láttam egy ösvényre melyen egykor majd együtt, kézenfogva sétálhatunk végig S.Urasággal...mindez a lebegés addig tartott, amíg fel nem ébredtem másnap...

És jöttek a jóbarátok...a finomkodó intések és az óvó tekintetek. Ebbe persze előtörténetünk miatt jókora feddés is keveredett...akár a metszett kristály pohár áttetsző börtönébe zárt forrásvízbe ólomcseppként nehézkesen vegyül a méreg. Vagy mint a cián egy ártatlannak tetsző keserűmandulában...Nincs előjel...csak a tünetek: fejfájás, szédülés, hányinger, hányás és a mellkasi szorítóérzés.

Megosztod valóra vált álmod...s valamiért nem akaródzik a világod többi része támogatni boldogságod. Két nap aktív és folyamatos baszogatás járt csak cserébe Mazsától, Macitól, Cs.Ádámtól...mindenfelől, még a falak legkisebb repedéséből is csak kárálások érkeztek. Ugyan nem kérdeztem semmmit, csak elmeséltem mi történt, mégis folyamatos közléskényszert és lavinát indítottam útjára. Megértem én, hogy féltenek, hogy ők kudarcként élik meg, hogy még megvan K.Úrnő, hogy nem vágtuk még egymást állatias módon a falhoz, hogy nem csókolóztunk ésatöbbi, de azt senkinek nem kívánom, amit ebben a pár napban kaptam.

Ugyanakkor bizonyosan van igazuk...kell, hogy legyen....figyelnem kell rájuk, mert értem vannak...Nem mondom, hogy ismerik az egész szitut, hogy ők látják azt a tekinteteket, hogy átérezhetik a dolog tisztaságát...de mindenesetre megfontolandó aggodalmuk.

Persze ilyen pozitív közegben S.Ádikával már a második esti msnezésünk vitába fulladt. Ami viszont meglepő volt hogy, én oltottam, én szítottam a konfliktust..nekem kellettek hirtelen válaszok, magyarázatok és vallomások. Közben persze éreztem ennek kényszeredett voltát, mégis ... mégis kellett. Második este ültem  alkoholos kábulatban Maciék albijában az ezredik sörömet fogyasztva... Cs.Ádám gépén msnezve...

Egyre homályosabb lett az msn ablak hangyabetűivel, s a megosztott képernyőn figyelmemet a RockAmRing Live Placebo koncert ragadta magával...Ritkultak a válaszaim...gyengült a lelkem...Közben Cs.Ádám őszintén érdeklődött miért ragaszkodom ennyire S.Urasághoz...jól esett, hogy megérteni akarja a szituációt s nem csak ítélni felette.

Utolsó emlékfoszlányaim arról tanúskodnak, miszerint én vagyok a  lényeg és a válasz, mégis kell még idő...mert K.Úrnő gyenge, míg mi erősek vagyunk...

Háát erre reagálni sem akarok...Maci közben lassan lefeküdt a szomszéd szoba enyhet adó csendjébe, míg nálunk üvöltöttek tovább a Bonanza dalok...és jöttek a sörök...végül hajnal 3-kor még egy üveg bor...Cs.Ádámnál aludtam...Hihetetlenül lenulláztam magam.

Testileg és lelkileg is meggyörtörve ébredtem másnap, mégis biztonságban.

Cs.Ádám vigyázott pillangószárnyaimra...

Bevallom őszintén a hogyan-ra én sem tudom a választ...mindenesetre megtörtént.

T. Ádám az EFOTT óta majdnem mindennap felhív...

Cs. Ádám visszatért Pestről, mert feketén akarták dolgoztatni pokoli munkarenddel minimál pénzért...

S.Ádika Uraság pedig ... ígéretéhez híven lejött hétfőn. Illetve volt az már kedd is...hiszen az óra elütötte a 0:40-et...persze nyilván nem bírtam aludni egy percet sem a tudattól, hogy ismét látjuk egymást. Azt sem tudom, hogy vállalhattam ezt a kedd hajnali randevút, amikor kedden reggel 6-ra munkába kellett mennem...

Persze nem igazán gondolkodtam túl ezt a történetet...ugyanakkor kínzott a tudat, hogy értelme valószínűleg nincs, s arra sem volt ötletem mit csinálunk majd, miről beszélgetünk, merre megyünk.

Úgy tűnik elfelejtettem már egy pár fontos dolgot...

Az egyik az, hogy nem kell aggódni, ha róla van szó...csak együtt vagyunk és nincs unalom vagy feszengés...minden perc érték.

Megérkezett hát...Mazsa is megvárta velem...egyként örültünk a rég nem látott vendégünknek...azt hiszem mindenki szereti itt őt...

Majd kettesben bevágódtunk a kocsiba és már suhantunk is Csopakra...nem értettem mért oda...mit akar, mi a célja...de ezen az estén nem kérdezősködtem...nem akartam belefolyni újra Ádika világába...

Kérdeznem sem kellett, mikor leértünk a strandra, magától vallott. Azt mondta nagyon kellett neki...fellélegzik itt...a boldog strandolások és én jutok eszébe róla...

Sétáltunk egy keveset a sétányon, majd a kihalt parton elkerülhetetlenül bevonzott minket a napozóstégen elhelyezett öntöttvas-fa szerelméből született ódon padocska. Leültünk a végtelen fekete víztömeggel szemben, s a bogárnyi fények vészjóslóan villogtak szemből...a fekete Converse tornacipő hirtelen csapódott rá a stég szanaszét kopott kötélkorlátjára, amit az én meztelen lábfejem puha talpa hozott újra egyensúlyba.

Beszélgetni kezdtünk...én végtelen fáradt voltam ő pedig úgy éreztem zavarban van. Ezért mindenféléről meséltem neki...EFOTTról, pasikról, Ádámokról, munkáról, barátságokról...értelmetlen üres fecsegéssel próbáltam feloldozni őt és kitölteni az ő csendjeit. Nem éreztem hülyén magam...kellett...neki biztosan. Próbáltam elhitetni vele, hogy nincs miért feszengjen... Meg akartam mutatni neki, hogy nincs baj...a Balaton  furcsa fényeivel együtt a helyén maradt, az életem boldog nélküle is, és hogy ettől függetlenül megvan még neki is a helye világomban. De a langymeleg éjszaka, a Balaton közelségének részegítő mámora, az ébenfekete éj valószínűleg messze fújta zavaros mondandómat...

S.Uraság, mintha semmit nem akart volna meghallani vagy belátni...átkarolta a derekamat, és a világ legtermészetesebb módján mondta: induljunk. Úgy sétáltunk ki a strandról, mintha ezer éve együtt lennénk. Karjaink ölelték egymás derkát és csak nevettünk, kacagtunk mindenfélén. Olyan pimasz és mégis evidens volt, hogy fel sem tűnt talán egyikünknek sem, hogy ez nem az a  világ, ez nem az az idő, ahol ez valóság lehet.

Hazatértünk, s én könyörögve kértem had aludjak csak 2órát a reggeli munka előtt, mert 12órás műszak még kipihenve is sok. {nem egy hét masszív EFOTT és 0 alvás után} Nem is tudom hogy mertem ilyet mondani neki, eddig mindig elmenekült innen, ha együtt alvásról volt szó. Hiszen mindig félt, hogy nem bír majd magával és akkor elrontja kettőnk kapcsolatának tisztaságát. De gondoltam ez már úgysem számít, akár maradhat is. Én alszom ő megnéz egy filmet...bár ha hazaindult volna ott rögtön sem izgatott volna, aludnom kellett...

Nem indult haza...megnyugtatásként az ezernyi plüssömből hatalmas védfalat emeltem közénk, hogy mégcsak véletlenül se legyen kísértés vagy hazamenekülés a dologból. Persze választott filmet: Che Guevara egy motoros naplóját...na aki ismer, az tudja nehezen választhatott volna tökéletesebbet. Mosolyogtam egyet és az utcai ruhámban rántottam magara nehéz, téli takarómat. Ő pedig halkan a mesterséges gátunkon átsuttogva kérdezte meg, átölelhet-e...

Nem értettem a helyzetet, sem a kérdést hirtelen, de mondtam, persze...miért ne.

Abban ugyanis nincs semmi...aludtak már mellettem így, minden erotika nélkül...na és persze a másik fontos dolog, amiről megfeledkezni látszottam a kettőnk zűrös viszonya volt. Azzal a meggyőződéssel engedtem közelebb magamhoz, hogy rajtam már nem fog a varázsa...neki ott van K.Úrnő a barátnője...nekem pedig úgyis csak az üres ágy marad holnap. Nem zavarhat már meg többé...Törjön százszor tört varázs..

Aludni próbáltam a kiflipóz nyugalmában...és nem felfogni ki fekszik mögöttem...próbáltam kizárni az illatát s a gondolatot, hogy most mennyire könnyen elérhetném, amit akarok...éreztem, hogy igen hamar rövidre zárhatnám a történetet. De az nem lett volna hozzánk méltó, nem tiszta játszma...

S míg vártam behúnyt szemmel az álmot, addig ő azt hívén már elszenderedtem simogatni kezdett. Nem tudtam tudja-e hogy nem alszom, nem tudtam ez jel valamire vagy csak egy lopva csent álmának betljesülése. Megmoccantam hát, s ránéztem...ő csendesen végigsimította remegő ujjait hűs homlokomon, várakozó szempilláimon és izzó ajkamon, annyit mondott csak: Aludj!

Ilyenkor ki lett volna képes aludni? Pár óra múlva kelnem kellett, mégsem ment...csak behúnytam a szememimet, simogattam a kezét és vártam a feloldozó álmot.

De nem jött...olyan volt ez, mint valami végtelenül kifinomult hosszas kínzás, aminek minden percét átéled és szerveiddel, érzékeiddel átérzed.

Egy szó sem hangzott el, csak simogattuk egymás testét, cirógattuk...Se csók, semmi erotika...erre nagyon vigyáztunk. Ahogy közel került az arca, az enyém irányt váltott...ajkaink kerülték egymást, kezeink pedig a másik legforróbb tájékait.

Csak ölelkeztünk reggelig...néztük egymás világtalan tekintetét. Nem voltak mosolyok, valamiért olyan keserű volt...jövőtlen...ugyanakkor édes is...tudtuk, sosem érhetjük el másképp a végtelent csak együtt.

A mozdulatok nem kéjesek voltak, hanem finomak, érzékiek...és történeteket meséltek. Minden öröme és félelme ott szuszogott karjaimban. Hiába a védfal és a súlyos takaró: Védetelenek és meztelenek voltunk egymás előtt...

Mégsem féltünk...nem volt mitől...

csupán egy dolog...a hajnal első sugara, ami gerleként rebbentett szét minket. Nem zavart, hogy nem aludtam egy pillanatot sem, csak az zavart, hogy ő már nem lesz itt mire hazaérek. Beszélgettünk még egy picit összebújva, mint mások szex után...de mi épp a szex hiányáról....arról, hogy menniyre vágyunk rá, mennyire egyszerű lenne...és mégis olyan fontos ez az egész, hogy vigyázunk egymásra...nem így tesszük meg...

Pedig általában nem ilyenek vagyunk...én sem és ő sem...

...egyikünk sem szent...sem álszent...

Nem igazán tudjuk mi ez, mégis...

Hihetetlenül természetes volt az egész...vele lenni, így kelni...csak az elválás nem volt ilyen légies. Bekísért a munkahelyemre...mivel ott is ismerik..csak lestek Ádika itt? Nekünk pedig már ebben semmi poén nem volt...úgy éreztem összecsiszolódtunk, közelebb kerültünk végre...

Hozzáérhettünk egymáshoz bűntelen. Nem futott már el ez elől egyikünk sem.

És a hajnal első pírja magával hozta a másik fájó felismerést is, amit nem titkolhatok még magam elől sem...

Fesztiválozhattam, ismerkedhettem felhőtlenül...de S.Uraság és kettőnk fanyar melodrámája még mindig hatással van rám...

"Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok."