"Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér."

Reggel6-kor munkából hazatérve kivételesen reggelivel akartam kezdeni a napomat...Valami félve fájó gondolat frusztrált. A szilárd anyagot nem fogadta be a szervezetem...nyomban kihánytam mindent...

Ma valahogy nem csak a gyomrom, hanem minden felkavarodott körülöttem..minden a világomban. Kezdődött azzal a felismeréssel, hogy talán a hozzám legközelebb állók sem értik a létezésem határait...

Maci blogja viharként pusztított bennem...térdrezuhantam hát előtte, lecsupaszítottam valómat, hogy lásson...olyannak, amilyen vagyok.  Megrázott, hogy éppen ők állnak ily közel s mégis néha ily messze tőlem. Mit kedvelhettek eddig bennem? Kedveltek-e egyáltalán? Minek néztek s mit gondolhattak rólam?

Kibaszott félreértéseken alapul az életünk. Egyszer élhetjük csak le  minden napunkat.  Életünk csodája kivételes és megismételhetetlen lehetőségeket rejt...Támogat minket a kifejezés labirintusában a gazdag, szép magyar nyelvünk...és mégis...az ember gyarló és hülye...

Sportot űz abból, hogy ne beszéljen egyenesen, ne éljen tisztán...

Minden csalódást egy-egy félreértés rosszabb esetben meg nem értés szül.

Ecce homo...

A legtisztább énemmel és a legnagyobb jóindulatommal álltam a kérdéshez...

Délben ébredtedtem röpke 5órás alvás után és átmentem elköszönni Cs.Ádámtól, mert bár Pestről hazatért, céltalanul mégsem maradhatott itt. Hazaköltözik hát...

Eddig tartott az ismételt jóvilág. Ezen a héten olyan volt minden, mint régen...a menedék, a barátok, a koncert filmek és a jéghideg sörök. Valahogy felfogni sem akartam, hogy újra vége lehet...

Ma az álmosságtól sápatag arcom csak nehezen bújt elő búzaszőke hajam kóctengeréből. Az első ruhát magamra borítottam és még félálomban mentem át az unalomig megszokott sikátoron. Azt sem tudtam miért s hova tartok. Testemet nem szennyezte semmi idegen...üres voltam...csak a vér lüktetett tombolva ébredő testem áramaiban.

7-es csengő...a nedves, dohos szikár lépcsőház falai fenyegetőn borultak rám...szaporáztam lépteim a régi iskolákra emlékeztető vaskos kőlépcsőkön. A magas fokokon bukdácsolva szédülve bele-bele kapaszkodtam az otromba betonkorlátzatba. Sosem laktak még ilyen magasan...sosem ritkult ilyen gyors ütemben a levegő.

Az ajtóban álltam, nem kopogtam, rutinosan nyitottam be...{jóllehet eddig mindig előre kitárták nekem a kapucsengetés után az ajtót fent} ...nem vártam semmilyen választ. Végtelen csend és romok voltak csak mindenütt...Cs.Ádám pakolt a már majdnem üres szoba közepén. Ahol tegnap még koncert színpad volt most csak kartondobozok és ruhafogasok hevertek egymáson, készen az indulásra. Még ekkor sem tudtam felfogni mi folyik körülöttem...

Aztán megérkezett Cs.Ádám apukája...a fiúk átmentek a főbérlőhöz elszámolni...én pedig csak ültem a "kedvenc" konyhámban és magam elé meredve ittam a kakaómat, amit a gyomrom megnyugtatására kaptam Macitól. 

Mint egy eltévedt óvodás vallottam közben rezignáltan Cs.Apuka faggató kérdésének hatására arról, hogy az egyetemről ismerem a kisfiát...pár szóban vázolva ezt a közös öt évet..aztán valahol félúton elhalkultam...miként is mesélhettem volna el ki vagyok...és miért ülök itt magányosan a srácok albérletében éppen.

Segítettem inkább lecuccolni az autóhoz...végtelen természtességgel és mosollyal az arcomon távoztattam egy ember egyetemi életének minden mementóját.

Ahogy üresedett a lakás, egyre azon járt az eszem, hogy vajon a dobozokban mit cipel Cs.Ádám...az emlékek és élmények bennük vannak-e?...vagy Cs.Ádámban?...Hova tűnik el az élete?...és vajon mi megmaradunk-e benne?

Lehordtunk mindent...Cs.Ádám még visszajött egy ölelésre...ami hosszú volt és egy hajszálnyival sem kevésbé remegős, mint az előző. Ködös tekintettel könyörögtem: otthon ne pakoljon ki...menjünk Pestre szeptembertől...átszellemülve némán bólogatott...majd gyorsan távozott a végtelen lépcsőház homályában. Mi fentről a konyha szűk lőrés-szerű ablakából integettünk Macival vidáman, mintha csak nyaralni vagy vakációzni indulna...

Még megittam egy pohár vizet....aztán hazatértem....

Nem éreztem letaglózva magam...

De ahogy a fáradtságtól meggyötört testem az ágyba ájult, hevesen tört elő belőlem a fehér autó messzibe vesző képe...éppolyan keservesen sírtam magányosan a takaróm alatt, mint két hete. Egy igazán fontos embert nem lehet egyszer búcsúztatni...mindig fájni fog, akárhányszor távozik.

Megint ürességet érzek...és most nem jön egy újabb EFOTT, hogy könnyebben feldolgozzam...még innni sincs kivel, miből vagy hol...

Maci kedden költözik el...