Ma talákoztam Bélával...ígértem egy -a barátaim szerint nagyon elítélendő- beszélgetést életem régi főszereplőjével. Délre volt megbeszélve a találkozó, itt Vpben. Nyilván a tegnap este után úgy ébredtem, mint az élet királya...nem igazán féltem már a szituációtól.
Hát megérkezett...s mindig mikor meglátom...olyan, mintha még mindig a részem lenne...Rögtön az jutott szembe, hogy megkérdezem nem hozza-e be az utazótáskáját...Pedig tudhattam volna ez alkalommal nem azért jött, hogy itt aludjon. A megszokás, a berögződés...az együtt leélt napok, hetek, hónapok, évek poros emléknyoma.
Elmentünk beszélgetni, majd sétálni...s végül bejártuk a Viaduktot, az állatekert fákkal és patakkal körülölelt vidékét. Szépen, szikrázóan és simogató langymeleggel sütött a nap. Nehéz volt erősnek lenni...Tudtam, nem volt már jó egy éve a kapcsolatunk...nem voltam boldog mellette. Az önzése mindent felülírt. És még most is...most is az utolsó beszélgetéskor is csak azt bizonygatta, hogy dolgozni muszáj, ha 400kmre akkor ott, ha minden éjjel, akkor minden éjjel. Ő nem tudna irodai munkát végezni, neki most nem romantika kell, hanem pénz. Pár évet meghúzni...éjjel-nappal, hétközben-hétvégén dolgozni szerte az országban, mert neki szüksége van rá, hogy megvehessen mindent amit akar...
Önző gondolat...ismét nem érdekelte, hogy velem mi történt ebben az egy évben, s hogy nekem hogy kellett a magam harcait megküzdeni...Nem érdekelte...semmi...Neki nem alternatíva a normális emberi élet terve...
Áldozatokat mindannyiunknak kell hoznia, ha igazán akarunk valamit...Úgy tűnik neki most a munka, a pénz számít csak...inkább engem veszít el...
Nem akar mást azt mondta, és hogy nem tudja elképzelni, hogy egyszer lesz tényleg külön...De már egy éve elvesztett...és már most is a külön van...
Biztos felejthető vagyok...de nem várok 5évet, mire megszedi magát, megvesz minden tárgyat és dolgot, amire vágyik...Ez az egy év is sok volt és nyomorúságos. Belőlem, éppúgy mint más emberi lényből is csak egy van a világon. Ez az emberi csoda, minden élőlény egyszeri, megismételhetetlen és máshoz nem hasonlítható...
De neki úgy tűnik megéri elveszteni végleg...
Régen ő volt a BobHercegem, aki addig fogta az ágy mellett a kezem, míg fel nem ébredtem, IceTeával, reggelivel keltett, cirkuszra és bobozásra gyűjtött...Csodálatos srác volt...És egyáltalán nem helyes...de a lelke széppé tette...elvarázsolt...
Olyat találtam benne, amit nem akartam elveszteni soha...hasonló volt a lelkünk, s egy darabja összeért...De észre kellett vennem ma, hogy ő már nem az a BobHerceg, akit 2,5 éve megismertem. Neki már nem én vagyok a világ kincse...Persze ezt eddig is láthattam volna...egy éve nem az már...de nagyon nehezen hittem el, hogy egy kivételes ember, aki elérte a legtöbbet, amit létünkben megcélozhatunk -jó ember lett- eldobva mindezt egy önző egoista nagyképű barommá vált...
Mondtam neki, nem baj...megváltozott...vállalja be...álljon elém, nézzen a szemebe és közölje, hogy már nem vagyok elég fontos...ennyi. Az viszont hogy én szívem lelkem kitettem érte az elmúlt 2,5év minden napján és még én szakítsak...az elveim sárbataposása lenne. Nem akarok vele lenni, mert rá sem ismerek...de ezt a balhét neki kell elvinnie...Túl egyszerű volna ha megkönnyíteném neki hisztikkel, kiabálással és drámával. Konstatálná, hogy egy baromnak tartom és kidobtam..Nem, igenis küzdjön ő a szavakkal...keressen kifejezést arra, amit tett...S ha mégegyszer megkérdezi a haverja csaja, hogy miért hagyta elmenni azt a gyönyörű lányt, akkor már legyen őszinte beismerő kész válasza...
Ennyivel tartozik, ennyi nekem is jár...
S mivel persze ő kevésbé a szavak hőse, eljött a pillanat, amikor már a buszpályaudvaron vártam a választ, és a busz már indította a motort...
Este dolgozni kell, tudtam...nekem szabad volt a hétvégém...felszálltam hát vele a buszra, abban a reményben, hogy szabad emberként térek majd vissza...Tűsarkúban, pántos nyári felsőben és egy semmitérő kabátkával, az utolsó fillérjeimmel és a kézitáskámmal indultam vele NagyBudapestre...Melléültem, megpuszilt...csodálva nézett, szemeivel köszönte hogy vagyok és csak ennyit mondott mosolyogva, kedveskedő hangon:
"Hippi vagy..."
Hja...csak a kaland...persze itt még nem számoltam a hajnalig tartó szar metálkoncerttel (K3) egy Józsefvárosi szeméttelep közepén (CrazyMama), amit kurvákkal teli utcák zártak közre.
Reggel pár óra alvás után mellette ébredve, ébresztőre riadva {mert neki aznap már Gyulán volt dolga} eszembe jutott minden, ami teherré vált abben az életvitelben.
- Hogy ha szar a buli, és fáj a fejem a tehetségtelen hörgéstől sem állhatok fel és mehetek haza.
- Hogy a keverőpult mögött még egy ölelés is szexuális aktus a főnökei szemében
- Hogy hétvégén sem alhatom ki magam, nem tervezhetek sétát, programot, rendes beszélgetést, mert az ország másik felén aznap ő már dolgozik
- Hogy nem érkezhetek meg sehova nyugodtan, mert rohanás van, minden percre kiszámítva
- Hogy milyen remegni a hidegtől és fázástól, mert nem tudhattad, aznap épp milyen pubban, kocsmában kell végig szenvedned a munkáját
- Hogy milyen, amikor nem marad egy filléred sem a hónapra, mert meghívtad őt érkezéskor egy Sajtburgerre
- Milyen az éjszakai járatra várni hercegnőruciban igénytelen mocsok pesti alja népség között
Ezt egy csaj sem viselné boldogan, mosolyogva...élhetetlen élet...Én egy évig bírtam...Tovább nem csinálhatom...tönkretesz...
Hippi vagyok...még akár bírnám is...de talán nem ezt érdemlem...
Még reggel a busznál sem hitte el, amit maga is kimondott, hogy ennek köztünk semmi értelme és hogy nincs jövője a kapcsolatnak...De ő mégsem akar elengedni...visszarántana a havi egy talákozós mókába, amíg neki az úgy jó...
Andris után nekem ez kevés...Túl sokat kaptam tőle...Ajándékot, törődést, csodát, magabiztosságot...
Úgy váltunk el, hogy kereshet, ha akar (Andrist is hiba volt ellökni...-tudom már nem olvassa a blogot, csak azért merem leírni), mert haverokra szükség van...de így, hogy ragaszkodik a munkamániás, pénzhajhász életéhez, így csak az lehet a vége, hogy jön egy harmadik, aki majd nem enegedi többé, hogy ő hivogasson. El fog jönni ez a perc, mert nem tarthat kalodában...Nem való neki élőlény, ennyi törődéssel még egy aranyhal is megdöglene mellette...
"Ha a hétköznapok gondjai behálózták is az életed, ha nincs már lehetőséged, hogy a körülményeiden változtass, mégsem vagy fogoly. A lelked szabad, - s a lázító kényszeren túllépve - hatalmadban áll önként is elfogadni, amit a sors adott. Nincs olyan börtön, amelyből lelked az égig ne érne."
A legfrissebb ráreagálások