"Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte az elsõ éjszakát,
Apám hitte a gyûrû aranyát,
Apám hitte a szavak igazát,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte a hős tetteket,
Apám hitte a bölcsességeket,
Apám hitte a szép verseket,
S úgy hiszem ez így volt szép."

Volt egy ember...

Volt egy ember, aki Szombathelyen született... édesapja a vasútnál dolgozott, édesanyja varrónő volt egy előkelő szalonban. Középső fiúgyermekként látta meg a napvilágot...

Utazott, élt és tanult, tanult nagyon sokat.

A katonaságot írnokként "úszta meg" kivételezettként. Kimenőkön édesanyjának mindig sárga vagy barack szín rózsát vitt...

Művelt és érett kész férfiemberré akart válni...úgy vélte a tudás, amit megszerzünk, az örökké a részünké válik, s nem veheti el senki.

A Budapesi Műszaki Egyetemen szezett diplomát tervező-gépész mérnökként. Az egyetemi évek alatt kitapasztalta  a határait...nem minden órára járt be...például az élelmiszeripari techonlógiákat előszeretettel kihagyta...

A vizsgán így csak két kérdést tettek fel neki:

Járt órára? Nem emlékszem magára. Miért kékre festik a  tejbolt falát?

Így bukott meg....{én azóta már tudom a választ, és azt is hogy semmi köze nem volt a törzsanyagukhoz}

Innentől fogva tudta, vannak tárgyak, amiket igenis komolyan kell venni.

Imádta a régi könyveket és az antikváriumok ódon dohos illatát, sokszor inkább itt hagyta a pénzét, mintsem ételre költött volna...

Gyakornokként a Közlekedési Vállalatnál dolgozott, akik követként Kubába küldték...

Minden pénzét souvenirre cserélte...

Belszeretett a naív művészetbe...és egy viharos repülőút során egy életre megundorodott a repüléstől és tériszonyossá vált.

Hazatérve Böbe nevű barátnőjével jegyre keltek, és mérnöki fizetéséből kifizették első részletét az OTP tárasház egyik panel-lakásának. Ebben az időben rendkívüli rajongója lett a Műcsarnoknak, ami 1895-óta része a nívós magyar kortárs képzőművészet kiállítótermeinek.

A zalaegerszegi Műcsarnokot gyakran látogatta, s szignózott művekre gyűjtött, s költött...

Nemes bordázatú értékes könyvek és kortárs műalkotások közé születtem...

Anyatejjel szívtam magamba az irodalom és a múvészet szeretetét. Még beszélni sem tudtam, de karonülő csecsemőként édesapám már mindent elmesélt nekem a világról...Miért nyilnak a  virágok, hogy keletkeznek a felhők...s nem restellt felemelni egy-egy bomladozó bimbóig  vagy a fűbe hasalni velem megmutatni mi a különbség bogár és rovar között. Kisiskolásként már meg tudtam ítélni mi a giccs és mi az alkotás. Álmomból riasztva is felismertem egy Szász Endrét vagy egy Kisfaludi Stróbl Zsigmondot.

Mások a tankönyvből tartottak kiselőadást én pedig a Nyugat egyik eredeti különkiadásból olvastam fel...

Nekem ez volt a természetes...

Minden este sétáltunk...bölcsi után, ovi után, iskola után, gimi után, egyetemről hazatérve...

Mindig jött elém, és sétálni vitt...

Sokan úgy emlékeznek rá vagy rám....illetve ránk, mint valami városképhez tartozó jelenségre. Hozzátartoztunk a tájhoz...

{"Te vagy az a  lány, aki mindig az apukájával sétált...?"Még a volt barátom is így ismert...}

Egy nagy kör séta a városban, egy kis fej szellőztetés mindig kellett...egy kellemesen simogató langyos kávé egy kultúrált kávéházban elengedhetetlen része volt az estének...én persze mindig sütit vagy üdítőt kaptam...

Közben csivitelhettem mindenféléről...apa pipára gyújtott és türelmesen végighallgatott...

Néha a kezembe tette már kihűlő langyos pipáját, hogy érezhessem annak barátságos melegét.

Észre sem vettem úgy ivódott belém a kávé- és teaházak függőséget okozó közege.

Ez után minden este meglátogattuk az édesanyját, a nagymamámat...

Apa ugyanolyan türelemmel hallgatta végig a nagyit, akár engem...neki ez volt a kikapcsolódás...és így értünk haza anyához minden este 7-8 óra körül.

Persze volt, amiben nem volt bocsánat...tanulni kellett, ha tetszett, ha nem...

Azt mondta, tegyek meg mindent képességeim szerint...nem vár tőlem többet. De ha látja, hogy csak lusta vagyok, akkor csalódni fog...

Soha nem akartam, hogy csalódjon...

Azt hsizem a szó nemes értelmében véve szerelmes volt belém...imádott...és csak arra kért...mindegy mi lesz  a foglalkozásom, de abban legyek a legjobb...és bárki mellett is találjam meg a  boldogságom, maradjak ember...

Az udvarlóimmal kritikus volt...szerette megfenyegetni őket, hogy ha nem  viselkednek szépen velem s nem vigyáznak rám, akkor lelövi vagy a Drávába fojtja őket...

És akkor...

...akkor, mikor beteg lett Tshabra bízott...megkérte vigyázzon rám...

És már Tshab sincs...

Egyetem sem véd...

Még jó fieztésem, munkám vagy párom sincs...

Senki, aki vigyázna rám...

Édesapám volt mindenem....

2006.10.05-én édesanyám születésnapjának másnapján halt meg. Éppen ma 4 éve...

Azon a napon, amikor szóltak, hogy baj van... már nem tudtam időben hazaérni az egyetemről...

És már sosem érhetek haza...

Akkor elvesztettem mindent....

Csak a könyveim vannak, amik mindig körülvesznek...

A művészet szeretete...

Édesanyám...

Egy örökké kegyetlenül égő seb a szívemben....

Volt egy ember...s utána csak a pótolhatatlan űr maradt...

...csak én magam a semmiben lebegve...

...csak én...

...és a hitem...

"Én is hiszek egy-két szép dologban,
Hiszek a dalban, a dalban, a dalban.
És én hiszek a város zajában,
És én hiszek benne, s magamban.

És én hiszek a fegyver halálában.
És én hiszek a folyóban s a hídban,
És én hiszek hiszek hiszek apámban."