"Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?"

Visszatérésemet a naygfaluba egy sétával ünnepeltem Bélával (akit most már úgy érzem csak én nem utálok mindünk közül), ami igazán jól esett...A friss levegő és saját szavaim ébresztette eszmélés nagyon kellett...

Arra lettem figyelmes, hogy éppen az egyik hídon sétálva arról tarok magán monológot Bélának a lakótársával kapcsoaltban, hogy mindenkivel olyan messzire mennek el, amennyire az illető hagyja magát. Mindenki maga teremti az értékét.

Jóllehet én voltam a legjobb csaj az életében mégis hűvös, bunkó, elutasító és engedi hogy olyan emberek, akik barátjának vallják magukat eltiltsák tőlem. Nevetséges.

Ezért szenvedek én... átengedtem mindenemet, nem maradt értékem, mindig ott voltam ha szüksége volt rá, s szerettem mikor nemcsak a környezete, hanem még saját maga is utálta azt az embert, akivé vált. Olyan dolgokat bocsátottam meg, amiket nem szabadott volna, sokszor olyan hangnemet engedtem meg neki, amit  soha senki másnak...

Én hibáztam...s így értéktelen lettem.

Ezt a tézisemet csak erősítette a kis kitérőnk az egyik közeli Mekibe, ahol a véletlenek furcsa összejátszásának eredményeképpen Andris barátnője szolgált ki minket. Természetesen a mai közösségiháló által átszött mindennapok világában nagyon jól tudtam hogy néz ki...belém ivódott...így ennyi ismeretlen arc közt is azonnal felismertem.

Nem különösebben szép lány, mégcsak nem is divataosan csúnya. Első ránézésre még szimpatikusnak sem mondanám. Vagy fáradt volt, vagy szomorú mert Andris ugye már Veszprémben van vagy nem tudom....De mindenesetre vicces volt a pult túlfelén majdnem mindent tisztán látni egy idegen életéből...

Ő pedig semmit sem sejtett...ki vagyok...csak egy voltam a párszáz ember közül, akit aznap kiszolgált.

Élveztem a szituációt, tetszett hogy az ura vagyok...cserében ott-akkor szegényt végtelenül szánalmasnak is láttam. Jobban tisztában vagyok vele, hogy a palija hol s mikor csalta meg, kinek s hol vallott szerelmet...

Soha nem akarnék ilyen lenni...

Pedig a múltunk egy apró darabja egyezik...

Ijesztő...

A sötét kapualjban Béla rohanó elköszönése és arcra puszija már csak hab volt a tortán...

Elegem van a  szélmalomharcokból...abból, hogy erőmön felül ilyen kib***ott türelmes és megértő legyek...

First Lady akarok lenni életem filmjében nem pedig statiszta.

Olyan bártan kellene lerombolnom a magánéletem szabta falakat, mint a régi megunt életemét...

Csak kilépni belőle egyik napról a másikra...