"...testében valami megnevezhetetlennek a szintje töredékmásodperc alatt a talajig zuhant. Nem tudott megszólalni, csak nézte szobormerev arccal az embert, akiben megbízott, és aki most elárulta őt..."

Ma teljesen megsemmisültem sorsom nehézkes ólómsúlya alatt...

VEN-en Bélával megbeszéltük, hogy 14-én fent lesz ő is Pesten és segít eligazodnom a nyelvvizsga napján a városban. Sőt előző estét fent töltjük, hogy kipihenve érkezzek a reggel 8-as megmérettetésre. Az elmúlt hétvégén természetesen már nem mondta olyan biztosra a segítségét, függővé tette attól lesz-e valami hirtelen jött melója... Megkértem mielőbb derüljön ki, mert a végén nem lesz hol aludnom...Persze gondoltam csak látja milyen fontos nekem ez a nap, na meg amúgy is szeretne jóban lenni velem, talán elhitetni, hogy változott...

Ma délben hívott, hogy nem tud fent lenni velem, mert aznap már dolgozik otthon... és nem lesz hol aludnom, és nem lesz, aki kísérjen...

Persze felvetette nem jó-e az nekem ha hajnalban felutazom és egyet kell csak villamosozzak a Rigó utcáig....Azért azt elárulom, hogy egyrészt nem valószínű hogy hajnal 4kor szeretnék kelni a nyelvvizsgám napján, főleg mikor fél2kor kezdődik csak a labor...plussz nincs se busz se vonat ebből a városból olyan korán... Egyik ismerősömhöz sem tudok menni...félidegenekhez meg nem fogok menni....felettébb kellemetlen volna...Továbbá teljesen vakon vagyok Pesten...félek... ha nem kísérnek, azt sem tudom merre van az arra...Ott már fellöktek, kiraboltak, eltévedtem...lehet nevetséges, de rettegek egyedül...nem tehetek róla:(

Én úgy elkezdtem zokogni, amikor ezt meghallottam...annyira kimondhatatlanul fájt, hogy nem számíthatok rá....Annyi minden forrongott bennem...arról, hogy miért történik ez velem...hogy készülök, izgulok, erőn felül küzdök és egyszerűen ilyenen hiúsul meg a kurva diplomám...Vannak-e egyáltalán szavak, amik kifejezni tudják azt a kilátástalan csalódást, ami összeszorította a szívem....

Ennyi...ennyire vagyok csak fontos...És eszembe jutott, hogy a múlt héten amikor a semmiből megjelent nálam én nem dobtam ki, nem küldtem el, félretettem a tanulást is, vacsorát főztem, törölgettem a könnyeit, amit maga sem tudott mért hullatott, figyeltem minden szuszogását az éjjel, nehogy rosszat álmodjon újra...És kétnaponta 2órát telefonáltam vele, kapartam össze a kis lelkét, mert épp kiégett a világtól. Aggódtam érte, mert szerettem ezt az embert, ő volt az életem 2,5 évig...fontos nekem, ezért  ha bármiben a segítségére lehetek, akkor én minden mást félreteszek, mert azt gondoltam fontosak vagyunk egymásnak....

Ebben a helyzetben, mikor szükséged lenne rá és neki a munka fontosabb....vannak-e, -őszintén kérdem- létezhetnek-e kimondható szavak? Van-e értelme elmondani miért fáj? Szerintem nincs...nem akarok lelkiismeret furdalást okozni neki, nem akarom választás elé állítani, nem akarom sokkolni....Mégsem ezt vártam volna....S ezt kifejezni még módom sem volt...zokogni kezdtem hát a telefonban...Erre ő még azt sem értette mi a bajom, mért sírok...

...már nem vágyom rá, hogy megértse, már nem vágyom rá, hogy segítsen...

Aztóta egész nap sírtam, és ő azóta egész nap nem keresett...Azóta egész nap azon gondolkodom, hogy holnap telefonálnom kell...

...és lemondanom a szóbeli nyelvvizsgámat...

"Néha azonban szörnyen figyelmetlen, mintha kedvét lelné abban, hogy fájdalmat okozzon nekem. Ekkor érzem, hogy olyan valakinek adtam oda egész lelkem, aki úgy bánik ezzel a lélekkel, mint a gomblyukába való virággal, mint valami henye piperével, mely csak hiúságának hízeleg, mint egy nyári napra szóló dísszel."