Haragban A Világgal

...Az életünk egy furcsa kis mese, szeszélyes játék, bús színész dolog...

Mit jelent élni? S vajon mit várunk tőle? Kényszer, érdek, ösztönélet vagy tudatos boldogságkeresés? S nagy élettrónusunkról vajon letekintünk-e néha egymásra? (barátra, kedvesre, rokonra)

Ezen általában nem gondolkodunk, nincs mit gondolkodni...az élet általában csak úgy "megesik"/"megtörténik" velünk, örömünkkel bánatunkkal átbukdácsolunk ezernyi éjfélen és ezernyi nappalon. De az Isten néhanapján megálljt int. Üllje le és figyelj: Ecce homo...

A lakótársam, akiről már említettem, hogy rosszul esett, hogy a szülinapomra nem érkezett meg, nagyon beteg. Három éve diagnosztizálták nála a szklerózis multiplexet (amit az igazán szélesvásznúra nőtt arcú unokatesóm már csak SMnek emleget), ami szerény tudásom szerint egy gyógyíthatatlan igedrendszeri megbetegedés. Igazából folyamatosan épül le, az agyában aktív és inaktív gócok gátolják a mindennapi élethez szükséges funkciókat. Egyenlőre tudott suliba járni, dolgozni, élni vele. Egy kísérleti programba került be, és bár volt vizsgálatokon közben az eredményeket sosem kapta meg. Tegnap, három év után közölték vele, hogy egy aktív góc helyett, már három nagyobb góc van nála a sok kicsi mellett... 

Ennyi az élet, elvettek tőle három évnyi adatot és vizsgálati eredményt. Ez az idő harmada annak, amit jósoltak neki...és tegnap itt ült és sírt, hogy most mi lesz...milyen gyógyszert kezdjen el. Aminek mellékhatásai miatt nem tud teljesértékű életet élni, vagy egy újabb kísérleti program??? Erre nem tudtunk neki mit mondani...Nem volt tanács és nem voltak válaszok...elfogytak a kimondható szavak...

Ma megkaptam a februári munka beosztásomat...nyilván 3 napot kértem csak ki, és nem sikerült úgy beosztani...mindenkinek meglett, amit kért, engem szivatni kell...

nagyon ideges lettem no comment....hívtam a barátomat, aki kétszer kinyomott...aztán közölte, hogy nyugodjak már meg a haverjával beszél majd visszahív...

Ez, és a múlt heti sok esetben szakításba torkolló veszekedés, annyira kiborított, hogy már nem tudtam párként tekinteni magunkra...Úgy érzem egyedül vagyok egy távkapcsolatban, és nem vagyok boldog.

Ezt a hibát már egyszer elkövettem, akkor megfogadtam többé nem...

Most este beszéltünk...megkértem döntsön...2 év van mögöttünk. Ő egy fél éve az ország másik felére költözött haza, a szüleihez. Nekem havi egy találkozás nem kapcsolat. Más szerelmes emberek összeköltöznek nem szét...nem is értem. Én ugyanazt az életet élem, ugyanabban a városban, ugyanazzal a munkával...és azon tűnödöm hol hibáztam? Pedig lehet nem én provokáltam ki most ezt a döntéshelyzetet.

Tehát, a döntés terhét neki kell vállalnia. Vagy vége, vagy ideköltözik, vagy fél év próbaidő...ez tőlem abszolut idegen, de lassan nem találok más kiutat. Szerintem alapvetően a személyiségünk összeillik, de mióta hazudott én nem bízom benne, ő pedig sem enegem, sem a kapcsolatot nem becsüli.

Itt sincs jó válasz...elveszteni nem akarjuk egymást, de úgy tűnik megtartani sem...A távkapcsolatos langyosvízből és a vitákból nekem elég lett...

Holnapra dönt...a félév idő lesz a  választása...addig kiélheti magát, addig dönthetünk...

Talán ez lenne  a legjobb...pokoli sokat veszíthetünk: végleg elengedhetjük egymás kezét...de tudom isteni boldogságot nyerhetünk, ha újra egymásra találunk, ha újra szívből lélekből tekintünk egymásra...

Szomorú vagyok, de az életnek tovább kell mennie, reggel 5.25-kor munkába indulás...

Az éjjel segít, talán nyugtat, feledtet...ám vannak dolgok, amik kizökkentik az emberi létet hűs, nyugodt mezsgéjéből. Sötét van, mindenki lepihent...de bárhogy is fáj, szaggat az érzés...holnap ismét megvirrad a nap...nekem, a barátnőmnek Spanyolországban, a barátomnak Gyulán...és még a beteg lakótársamank is ...

Akárhogy is...az életünk egy furcsa kis mese, s mi a színészei nem eshetünk ki a szerepünkből, s bármennyire is fáj; egy előadást sem mondhatunk le...

Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele ...
Az életünk egy furcsa kis mese.

Ami körülvesz, minden színfalak.
Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak,
a fény, a rózsa, a dal, a babér,
ha majd kilépünk újra visszatér,
s új élet-színészeknek itt marad.
Ami körülvesz, minden: színfalak.

S vajjon, ha majd, a halk függöny legördül,
s érezzük már a Csend leheletét,
elmondhatjuk a taps elé kiállva,
hogy nem játszottuk mi sem el hiába
e végzetes, csodálatos mesét?

/Wass Albert/

Végre sikerült a nyelvtörténet szigorlatom...ezzel végeztem az egyetemi kötelező tárgyaimmal. Már körülbelül három éve küzdöttem ezzel a szigorlattal, így mondhatjuk január 13-án este fél 6-kor, mikor kiléptem az egyetem Magyar Nyelvtudományi tanszékének vaskos, ódon ajtaján; újjászülettem. A sok éve vágyott álom valósággá vált, sőt jeles érdemjegyben manifesztálódott. Még a macskaköveken is máshogy csillant a fény, a levegő is mintha friss fű illatával lett volna terhes. Megfordult velem a világ, színekbe s pompába öltözött körülöttem a téli táj.  A pillanat tört része alatt tüdőmet megtöltötte a friss oxigén, s mint aki először vesz levegőt az életben, szinte fájt, ahogy a légutaim kitágultak. Fellélegeztem.

Hozzáteszem meglepően sokan szurkoltak értem. Valahogy nincs sok barátom, de most mégis rengetegen gratuláltak. Furcsa érzés. Talán abból adódik, hogy skorpió csillagjegyben születtem, vagy gyűlölök vagy szeretek, s engem is vagy szeretnek vagy gyűlölnek, nincs középút, nem jellemez semmiben a középszer. Sosem leszek tehát Salieri:) Kevés az igazi barátom, de hozzájuk nagyon ragaszkodom, és értük tűzön-vízen keresztül kiállnék. Ez vagyok; egy örökké lázongó kis forrdalmár, aki a saját élete harcait vívja.

Mégis...hiába a főnixi újjászületés, Lili túl közel repült a Naphoz...veszélyesen közel...s megégette szárnyait. Két legközelebb álló barátot vesztett el. Van szituáció, amiből nincs értelmes kiút.

Elmentünk megünnepelni két közeli fiú baráttal a sikeres szigorlatot...nagyon jól éreztük magunkat, igazi örömünnep igazi felszabadulás...együtt repültünk. Aztán mind a kettő a másik háta mögött "bepróbálkozott"...

...ebben a helyzetben nem volt jó reakció...ellökni őket, hogy szar szemét izé legyek, nekik csalódás önmagukban, vagy engedni a magánynak és a szeretetéhségnek, hogy én legyek a ribanc...huh...és itt jöjjenek a pontpontpontok...

...nem ide tartozik, mit tettem, a végeredmény egy út...nem keresnek...

"Beauty is a curse on the world"

Nem tudom most hogyan tovább, barátok nélkül nincsenek gyökerek, nincs aki tükröt tartson nekünk...meghatározhatatlanná, elmosódottá válnak a világ határai...

Még aznap reggel boldogan mentem haza, nem hittem, hogy egy ilyen kis nüansz betehet a barátságunknak...és de...

Azóta levegőért kapkodok...

És, hogy miszerint élünk, mit jelent nekünk a szeretet? Ilyen szituációkban talán semmit sem ér...talán ez a kivételes eset, ami erősíti a szabályt:

"A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. [...] Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet; de ezek közül legnagyobb a szeretet."

...miért érhet véget a csoda, az álmok miért kezdenek vak hazudozásba s a bőszen szálló kacér csodaszín szappanbuborékok miért vetnek oly hamar véget boldogságot hozó létüknek?

Nem értem, nem tudom megérteni. Akiben egyszer csodát láttunk, az bennünk megmarad és írmagként ad lángot és értelmet létünknek. De aki bennünk egykor csodát látott, az  az érzés mégis elmúlhat, múlandónak látszik. Hol a csoda? Szavakban, pillanatokban? Mit ér a szó, hogy "szeretlek", meghogy "örökké"? Leírjuk őket százszor vagy ezerszer, esküt teszünk rájunk, aztán ha jön egy jobb, egy szebb, egy gondtalanabb, akkor mint elkent vázlatot papírmasé-gombóccá gyűrjük és a kukát célozzuk vele.

Ennyi?.. ez volna hát a csoda-mágia?

Gimiben nagyon szerelmes lettem egy fiúba, akinek későn adtam tudtára érzéseimet. Azóta is különös szenvedély köt hozzá, bár ő már csak fakó ködképe fiatal alteregojának. Most 23-án találkoztam velük. A fiú régi dalokat kért a zenegépből és fájó szemekkel kortyolta a jéghideg gyöngyöktől izzadó sörét. Fájt így látni, az egyik legszebb és legértékesebb lélek volt, akit ismertem. A lány, a párja, egy másik fiú szavait itta. Elvette anno tőlem ez a lány, aki azért haragudott mert én tetszettem egy szlovák srácnak. A szlovák sráccal is tartom még a kapcsolatot. Persze vele is volt szeretlek, meg örökké...hát idén karácsonnyal eljegyezte a druszámat. És most van a kedves cimborám, aki nem egy fess legény, mégis az elején minden szava csoda volt nekem. Mikor felébredtem a koliban ott guggolt az ágyam mellett, várva hogy felébredek. Vitt cirkuszba, meg vidámparkba, meg bobozni drága pénzért, meg kacsát eteni a városligetbe.

Sosem tetszett, de nagyon megfogott (mint annál az első itt említett srácnál), hogy ennyire rajong értem. És most? Karácsony van, itt ülök egyedül a hideg munkahelyemen (mert mi ma is dolgozunk:S), lázrózsáktól ég az arcom (elkaptam karácsonykor vmit) és úgy érzem magam magányomban, mint andersen gyufaárus lánya. Érzem nem lehet jó vége ennek a történetnek. Bántott, hogy nem keresett 24-én, 25-én, mert magával volt elfoglalva. Most nem beszélünk, mert még ő akadt ki, hogy bajom van ezzel, na meg a 400 km-es távolsággal köztünk.

Nem tudom...nem értem. Már egy ideje belelóg a bilibe az ujjam. De aki ismert tudja, hogy örökké gyerek maradok...nem tudok nem hinni a csodákban és a varázsban...Vágyom a káprázatra.

Vagy mégis előfordulhat, hogy az álmok összetörnek? A szappanbuborékok születésükkor magukbaomlanak? Nem értem, hogy múlhat a varázs, hogy tűnhetnek érzelmek a végtelen univerzum fekete lyukaiba.

"And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted - nevermore!"

...Ma lettem 24

Tagnap ünnepeltük. Anya eljött hozzám Vp-be, meglátogatni és hozott tortát nekem. Két éve nem járt itt, mióta széttört az autónk. Hajnal 6-kor fejezetem be a munkát, ő pedig már fél9-re érkezett. Nagyon kimerült és fáradt voltam, de nagyon vártam. Nem is tudtam aludni reggel. Elmentük a Teázóba, (régen itt dolgoztam) és ő dupla kávét ivott és csokis Marlenkát evett, én pedig egy kis kancsó körtekert teát kértem. Közben arról mesélt, hogy mikor ő fiatal volt és randizott hogy mentek a dolgok. Elmesélte, hogy volt egy fiú, akivel annyi ideig járt kb mint most én a jelenlegi pasimmal, akkor a fiú meg akarta kérni a kezét, vitt egy gyűrűt, amitől anya úgy megijedt, hogy hozzávágta és szakított:) Aztán meg mikor már apával volt, kapott egy kosár rózsát tőle, s valami kis dolgon felbosszantotta anyát, ő hozzávágta az egészet. ÁHÁ ültem és csak nevettem...ennyi évnek kellett eltenie, hogy tudjam kitől örököltem ezt a lobbanékony gyogyós természetemet. Anyától, de úgy, hogy mióta tudatomra eszméltem ő higgadt, nyugodt és halkszavú...Szinte hihetetlen volt nekem, hogy valóban ilyen volt. Nagyszerű...birom az ilyen embereket. Ettől valahogy jobban megszerettem anyát. 

Mivel anya egy igazi nagybetűs NŐ, ezért a következő program a város bevásárló-komplexumainak végigmustrálása volt. Aztán elvittem az itteni nagyon drága, de kedvenc éttermembe, a CafféP-ba. Juhtúróval tölött rántott husit ettünk kapor mártással és rizskörettel. Isteni volt. Nagyon álmos voltam:(

Aztán megnézte az albit, még a szobám is tetszett neki, bár nagyon féltem megmutatni, mert iszonyú apró kis szoba.

Délután érkezett a barátom és az ő legjobb haverja. Nagyon örültem nekik, mert a cimborám az ország másik felén lakik. Végre együtt. Aztán rámparancsoltak, h legalább 2órát aludjak. Így is tettem. Aztán elraboltak és elvittek kávézni.

Visszatérve nagy meglepetés fogadott, mert a kedvenc lakótársam (és barátnőm) odahívta a barátaimat:) Sokan eljöttek, még Ádám és Maci is, akik azt hiszem korábban haragudtak rám. Annyira örültem, hogy remgett a gyomrom. Persze olyan is volt, aki nem jött el, plédául a másik lakótársam, ami nagyon szarul esett. Nemcsak, hogy nem jött el, össze-vissza kammerolt, hogy miért is nem...lol...utálom az ilyet.

Sok szép ajándékot kaptam, könyvet, tollat, karkötőt, csokit, piát...mindenki túlságosan is kitett magáért...

Folyt a pezsgő és a töménytelen tömény:D

Aztán elmentünk bulizni az EX-be. Hihetetlen befodrulós party volt, Depeche Mode est volt. Mi mégis pörögtünk, nagyon jól éreztem magam. A pajti sem cseszte el a hangulatot, pedig ő olyanniyra képes rá, hogy eddig minden éven megtette.

Sőt még én voltam paraszt, mert játszottunk, sokszor vesztettem a már illuminált állapotom miatt, ő meg nevetett. Úgy éreztem kinevet. Leöntöttem hát sörrel. Barom egy húzás volt, de nagyon felidegelt.

Aztán szegény hideg sörös pulcsiban nyomta végig...várt, hogy mehessünk haza. Szegény...

Aztán hazatértünk...akkor már jól elvoltunk, hajnalban még vittem tortát a munkahely éjjeli szolgálatának:D

Sok sok jó dolog...boldogság...

de ma, másnap, a születésem napján csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szerencsés, akinek van apukája...

blog....

miért? és főleg minek, mikor csak én vagyok...egyedül...haragban a világgal...

Ha majd blogot írok, akkor jó lesz nekem, mert "kibeszélhetem" magam, vagy menő leszek, hogy ilyen is van? Esetleg megírhatom a titkaim, hogy a pasim kiakadjon, vagy ne nevezzek meg senkit és legyek a blogvilág sejtelmes üdvöskéje? Hmmm ... De ha leírok is ide mindent...mindent ami bánt, fáj, a jókat és rosszakat egyaránt mi változhat? Később olvasva nevethetek a rég elmúlt csalódásokon, vagy fejleszthetem az önismeretemet általa? Jézus...értelme semmi...

Szükségem sincs rá...

Esteleg beválhat, mint egy béna, és eredetéből fakadaóan ócska gyógyszer. S ha ezt választom belátom vele önnön gyengeségemet. Pedig nem vagyok gyenge...nem lehetek az. Mégcsak magamat sem szeretném jobban megismerni vagy fejleszteni. Biztosan tudodm, hogy egyedi vagyok, és színes egyéniség. Ezért neveket sem írhatok majd...Örök útvesztő. Ördögi kör.

Hát írok...mert kell, mert fáj.

Nevem: Lili Itt legalább is ez lészen.

Pár nap múlva 24 leszek. És van egy alapvető hibám; minden csalódás után úgy talpraállok, hogy -mint egy kisgyerek, akinek valahogy sosem ér bele mélyen és hosszan a keze a bilibe- minduntalan képes vagyok újra hinni a Földgolyónk parazitájában, az emberben.

Igen, igen...és már hallom is az együtt felzúgó, skandáló sorokat...visszhangozva suttogja a tömeg: SZERELMES. Persze, - mondom én - hisz enélkül az érzés nélkül képtelenség létezni, olyan akár a levegő...nélküle megfúlok. Párom mindig van, mert az élet csodája megosztani a világ varázslatait egy másik lénnyel. {hirhedt vagyok erről a hibámról} Nevet írni tehát nem merek. 

...le akartam írni milyen mélyen bántott ma meg a barátom..de úgy tűnik használ a gyógyszer:D már nem érzem égető fontosságát annak, hogy megosszam...

...így, ahogy kezdtem, úgy végzem is. Nem lett jobb, nem lettek mellettem láthatatlan könnyeket törölgető barátok, nem fordult meg velem a világ sem a szoba. {pedig ezt várná az ember}...egyedül vagyok, mindig, és örökké...S minden egyes élőlény egyedül hal meg...végsősoron az életünket is mélyen legbelül egyedül kell éljük...mindig s minden körülmények közt.

Ezért ha a világ arcon köp, nem lehet többet tenni, mint büszkén bártan szembenállni, és szemethunyorítva haragudni mindenkire és tisztán nagybetűvel

HARAGBAN LENNI A VILÁGGAL