Haragban A Világgal

"Van, hogy két ember úgy megy el egymás mellett, ahogy a vonatok találkoznak össze az éjszakában. A kivilágított ablak mögött pár elillanó másodpercre elkapnak egy képet, egy szót, és az emlékfoszlánnyal már futnak is tovább a maguk külön világa felé."

Annyira elkeseredtem...

Összezavarodtam...

Ha az elmúlt három évben valami állandó volt az Béla volt...és bárhogy alakult is, én mindig kiálltam amellett, aki akkor volt, amikor megismertük egymást. Annyira összeillettünk, mint a borsó meg a héja...

Soha senkivel nem volt ilyen közeli viszonyom...a cirkusz, a bobozás, az állatok szeretete, a játékosság, az egyetem...

Most pedig Béla csak hétvégenként van Pesten, egyébként Pécsen dolgozik...

Szombaton itthon volt...találkoztunk hát..

Kitalálta, hogy igyunk az egyik munkatársával...

Örültem neki, mert olyan régen nem szórakoztunk együtt...

És az egyetemet végzett mérnök uram felhozott hozzánk egy csövesnek kinéző izét, akire kb fel kellett volna nézzek, mert nagy név a hangosító szakmában és eszetlen sokat keres...

Állítólag, merthogy látszani nem látszott rajta....

Hozta papírzacskóban a kis Unicumot magával s közölte, hogy még megy melózni este s neki ez kevés lesz hozzá...

Közben olyan történetekkel szórakoztattak, ami egy csapat pasiról szólt, akik az ország másik felén forrasztgatják a kábeleket, de nőt hónapok óta nem láttak...

Béla szerint aranyos dolog, hogy a munkatársuk sokszor nyökög és nem találja a szavakat.

Szerintem ez nem aranyos ilyen idős korban, hanem béna...

Egy Casinoban dolgozott aznap ez a hullott tag, akit persze Béla kívánságára elkísértünk, mondván, ha többet látják Bélát a szakmában több melója lesz...

Vajon mennyi kedvem volt nekem ehhez????

Vajon megint érdekelt ez bárkit is...

Felöltöztem hát csinosba és elindultunk...

Béla szakadék barátja még vett egy 7dl-es Jagermeistert az éjjelnappaliban, és papírzacskót is kért hozzá, mert szerinte úgy diszkrétebb meló közben piálni...

Nem hittem a szememnek és fülemnek...

Hova csöppentem???

Lehet, hogy nincs manim, de szeretek szép, igénnyes tiszta ruhában járni. Nem tudom megtalálni a hangot buta emberek között, mert nem találok közös témát, nem piálok papírzacskóból és főleg nem lenne az a pénz/fizetés, ami miatt ilyen környezetbe száműzném magam...

Bélának van...és élvezi....

Ezek folyamatosan kijárkáltak az előkelő Casinóból meghúzni a papírzacskós Jagert...

Ez már 16 évesen sem volt poén...nem a belváros szívében húszontúl...

Béla jól érezte magát, nem akartam kedvét szegni...

A nagy hétvégi találkozásunkból az lett, hogy Tóth Gabi vernyákolását kellett hallgassam, aki ez estén még egy Guns dalt is megszégyenített...

Az őt követő zenekart vártuk, ahol egy csöcskilógós macát kellett volna elismerjek, mert milyen jó frontember...

Hát leszarom....az a helyzet, hogy nekem ez nem érdem...sőt...

Míg Béla elveszett a potméterek világában én egyedül szenvedtem ebben a torz közegben..

Sírni tudtam volna....főleg a mérnök uram láttán, tudva hogy ezt élvezi...:(

Hirtelen úgy éreztem papírzacskóstul mindenestül, hogy immár semmi közös nincs bennünk...

Igazat kell adnom minden kárálónak, aki valaha megmondta, "Ti nem illetek össze"

Mi lett vele?

Nagyon félek tőle, hogy örökre elvesztem...

De talán attól mégjobban, hogy mióta ismerem most először..

Ő fog elveszíteni engem

"Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet."

Péntek van...az első hetem vége az új munkahelyen...

Egy kb.50 éves milf munkatársnőm teljesen kiakasztott...

Én megértem, hogy nő, meg idős is...és az ilyenek csuklóból első pillanattól utálnak...de miért kell dumálni a hátam mögött, belepofázni minden mondatomba és hátráltatni...nem értem...

Jobb lenne, ha vissza venne, mert ma még nem szóltam vissza...de nyilván nem fogom sokáig bírni...

Másrészt pedig, ha mást nem azt tisztelhetné bennem, hogy ennyire elszántan és minden áron ki akarom tanulni a média szakmát.

A jó oldala  a pénteknek pedig az volt, hogy már fél4kor szabadultunk...és az hogy jött hozzám Maci ismét...

Még mikor megérkezett is olyan idegben voltam, hogy eszméletlen. Aki ismer személyesen az tudja, nem vagyok egy konfliktuskerülő típus...

Maci próbált megnyugtatni, s rögtön elvitt kajálni. Hetek óta nem ettem főtt ételt...Meghívott ez egyik csirkés étterembe...és esküszöm a rántott husi hasábbal még sosem volt ilyen ízletes, mint most.

És még bort is hozott...finom édeset....nagyon jól választott...

Az idegesség és a mostanában szokatlan jóllakottság meghozta az eredményt, igen gyorsan berúgtam...

Este egy házibuliba csöppentünk Tarkához, egyik régi közös ismerősünkhöz. Az albérlet tele volt régi veszprémi arcokkal, esélytelen volt nem inni. Aztán egy pub-ba mentünk, ahol 250 HUF volt egy whiskey...

Eszetlenül benyomtam...mindenki hozta sorra a piákat...nem is kértem már előttem volt 2 whiskey kóla...Az egyik srác még virágcsokrot is vett nekem a betévedő nénikétől..

Hihetetlen éjszaka volt...

Babylon egy estére Bohémiává feslett át...

Másnap kikísértem Macit a buszra...

Arra emlékszem, ahogy az őszi élesen hűvös idő csípi bőrünket...közben utolsó sugaraival erőtlenül simogat a nap...

Várjuk a buszát....ülünk egymás mellett szorosan, mint  a fagyos madárkák a távközlési vezetéken...

Ott mondta el, hogy azért csak most jött fel, s nem előbb, mert nekem tervez valamiféle születésnapi ajándékot, ami még persze titok, és azt intézte...

És ott hagyta nálam az asztalon a kajajegyeit...azt mondta ennem kell...a munka is jobban fog menni....

Következő kép, ami megmaradt, hogy várom a metrót és ahogy felfogtam ezt a két mondtaot könny szökött a szemembe...Annyira végtelenül meghatott...

A fenébe is...mi lenne velem egyedül...

És hogy bírom ezt a sok jót meghálálni?

Ott álltam és csendben sírtam...

"Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát."

Legtöbbször mosoly ül az arcomon...

De héha ...egy-egy lopva csalt percben végtelenül elkeseredek...

A munkám fantasztikus...médiareferens vagyok...a munkaidőm megfeleződött, 6 órát dolgoozm, 1 órás ebédszünettel és óránként 10perc kávé-cigi szünettel. A főnököm nagyszerű, nem hajcsárkodik, segít, motivál és végtelenül megnyugtató a hangja.

Olyan ez, mintha egy nagy média-tőzsdén lenne az ember...izgalmas és egész nap percről-percre lehet tanulni a szakma csínját-bínját.

Talán mindig is ezt akartam...

A bökkenő annyi csupán, hogy az első három hónap próbaidő, addig csak jutalékért megy a munka, ergo szerződést kell kössek, mert bajban leszek.

Erre a hónapra még megvan az albi díj, a következőre talán az értékesítő/hostess melómból kifutja, meg a BKV bérletemre, de ennyi...

Most is vajas kenyéren élek, mert 95HUF van a tárcámban napok óta...

Rohadt elkeserítő belegondolni, hogy ez még két hónapig így lesz.... S ha nem tudok szerződni két hónap alatt, akkor a harmadik próbaidős hónapot már nem húzom ki...

Vannak napok, amikor rámzúdúl ennek a helyzetnek a nyomasztó nehézsége...

Ugyanakkor nap, mint nap eszembe jut, hogy még 2helyről visszahívtak munka ügyben...mindkét helyen fix mani lett volna...de a fránya álmok meg az önmegvalósítás...a szerelmem a média/rendezvények világába...nem hagyott más választást...

Úgy tűnik alaposan meg kell harcoljak érte...

De ez valóban az, amit csinálni szeretnék...

A pasikkal is mintha örökös próbaidőn lennék...

Béla ki-be járkál csak az életembe...S. Uraság pedig ma is, amikor találkoztunk úgy nézett rám, mint akit végleg magával ragadtam és elvarázsoltam...mégsem tágít a barátnője mellől...

Próbaidős életet élek...

Van még 5 szelet Pesti tartós kenyerem

10db tojásom

1 üveg anya-féle szilva lekvárom

1 doboz margarinom

fél zacskó száraztésztám

fél szatyor paprikám

és talán mág egy pár palacsintára való tejem és lisztem...

"Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte az elsõ éjszakát,
Apám hitte a gyûrû aranyát,
Apám hitte a szavak igazát,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte a hős tetteket,
Apám hitte a bölcsességeket,
Apám hitte a szép verseket,
S úgy hiszem ez így volt szép."

Volt egy ember...

Volt egy ember, aki Szombathelyen született... édesapja a vasútnál dolgozott, édesanyja varrónő volt egy előkelő szalonban. Középső fiúgyermekként látta meg a napvilágot...

Utazott, élt és tanult, tanult nagyon sokat.

A katonaságot írnokként "úszta meg" kivételezettként. Kimenőkön édesanyjának mindig sárga vagy barack szín rózsát vitt...

Művelt és érett kész férfiemberré akart válni...úgy vélte a tudás, amit megszerzünk, az örökké a részünké válik, s nem veheti el senki.

A Budapesi Műszaki Egyetemen szezett diplomát tervező-gépész mérnökként. Az egyetemi évek alatt kitapasztalta  a határait...nem minden órára járt be...például az élelmiszeripari techonlógiákat előszeretettel kihagyta...

A vizsgán így csak két kérdést tettek fel neki:

Járt órára? Nem emlékszem magára. Miért kékre festik a  tejbolt falát?

Így bukott meg....{én azóta már tudom a választ, és azt is hogy semmi köze nem volt a törzsanyagukhoz}

Innentől fogva tudta, vannak tárgyak, amiket igenis komolyan kell venni.

Imádta a régi könyveket és az antikváriumok ódon dohos illatát, sokszor inkább itt hagyta a pénzét, mintsem ételre költött volna...

Gyakornokként a Közlekedési Vállalatnál dolgozott, akik követként Kubába küldték...

Minden pénzét souvenirre cserélte...

Belszeretett a naív művészetbe...és egy viharos repülőút során egy életre megundorodott a repüléstől és tériszonyossá vált.

Hazatérve Böbe nevű barátnőjével jegyre keltek, és mérnöki fizetéséből kifizették első részletét az OTP tárasház egyik panel-lakásának. Ebben az időben rendkívüli rajongója lett a Műcsarnoknak, ami 1895-óta része a nívós magyar kortárs képzőművészet kiállítótermeinek.

A zalaegerszegi Műcsarnokot gyakran látogatta, s szignózott művekre gyűjtött, s költött...

Nemes bordázatú értékes könyvek és kortárs műalkotások közé születtem...

Anyatejjel szívtam magamba az irodalom és a múvészet szeretetét. Még beszélni sem tudtam, de karonülő csecsemőként édesapám már mindent elmesélt nekem a világról...Miért nyilnak a  virágok, hogy keletkeznek a felhők...s nem restellt felemelni egy-egy bomladozó bimbóig  vagy a fűbe hasalni velem megmutatni mi a különbség bogár és rovar között. Kisiskolásként már meg tudtam ítélni mi a giccs és mi az alkotás. Álmomból riasztva is felismertem egy Szász Endrét vagy egy Kisfaludi Stróbl Zsigmondot.

Mások a tankönyvből tartottak kiselőadást én pedig a Nyugat egyik eredeti különkiadásból olvastam fel...

Nekem ez volt a természetes...

Minden este sétáltunk...bölcsi után, ovi után, iskola után, gimi után, egyetemről hazatérve...

Mindig jött elém, és sétálni vitt...

Sokan úgy emlékeznek rá vagy rám....illetve ránk, mint valami városképhez tartozó jelenségre. Hozzátartoztunk a tájhoz...

{"Te vagy az a  lány, aki mindig az apukájával sétált...?"Még a volt barátom is így ismert...}

Egy nagy kör séta a városban, egy kis fej szellőztetés mindig kellett...egy kellemesen simogató langyos kávé egy kultúrált kávéházban elengedhetetlen része volt az estének...én persze mindig sütit vagy üdítőt kaptam...

Közben csivitelhettem mindenféléről...apa pipára gyújtott és türelmesen végighallgatott...

Néha a kezembe tette már kihűlő langyos pipáját, hogy érezhessem annak barátságos melegét.

Észre sem vettem úgy ivódott belém a kávé- és teaházak függőséget okozó közege.

Ez után minden este meglátogattuk az édesanyját, a nagymamámat...

Apa ugyanolyan türelemmel hallgatta végig a nagyit, akár engem...neki ez volt a kikapcsolódás...és így értünk haza anyához minden este 7-8 óra körül.

Persze volt, amiben nem volt bocsánat...tanulni kellett, ha tetszett, ha nem...

Azt mondta, tegyek meg mindent képességeim szerint...nem vár tőlem többet. De ha látja, hogy csak lusta vagyok, akkor csalódni fog...

Soha nem akartam, hogy csalódjon...

Azt hsizem a szó nemes értelmében véve szerelmes volt belém...imádott...és csak arra kért...mindegy mi lesz  a foglalkozásom, de abban legyek a legjobb...és bárki mellett is találjam meg a  boldogságom, maradjak ember...

Az udvarlóimmal kritikus volt...szerette megfenyegetni őket, hogy ha nem  viselkednek szépen velem s nem vigyáznak rám, akkor lelövi vagy a Drávába fojtja őket...

És akkor...

...akkor, mikor beteg lett Tshabra bízott...megkérte vigyázzon rám...

És már Tshab sincs...

Egyetem sem véd...

Még jó fieztésem, munkám vagy párom sincs...

Senki, aki vigyázna rám...

Édesapám volt mindenem....

2006.10.05-én édesanyám születésnapjának másnapján halt meg. Éppen ma 4 éve...

Azon a napon, amikor szóltak, hogy baj van... már nem tudtam időben hazaérni az egyetemről...

És már sosem érhetek haza...

Akkor elvesztettem mindent....

Csak a könyveim vannak, amik mindig körülvesznek...

A művészet szeretete...

Édesanyám...

Egy örökké kegyetlenül égő seb a szívemben....

Volt egy ember...s utána csak a pótolhatatlan űr maradt...

...csak én magam a semmiben lebegve...

...csak én...

...és a hitem...

"Én is hiszek egy-két szép dologban,
Hiszek a dalban, a dalban, a dalban.
És én hiszek a város zajában,
És én hiszek benne, s magamban.

És én hiszek a fegyver halálában.
És én hiszek a folyóban s a hídban,
És én hiszek hiszek hiszek apámban."