Haragban A Világgal

Tegnap a munkán kívül egyetlen egy fix programom volt, hogy megyünk kondizni a barátnőmmel....

...hát minden lett az estéből, de a kondiba nyilván nem jutottam el:D

Mint már nem kis felhajtás keretében azt a világgal tudattam tegnap volt Maci születésnapja...így munka után egy gyors köszöntésre lementem vele és Ádámmal a sarki vendéglátóipari egységbe...egy sörre...

...kell egyáltalán még mesélnem bármit is vagy kitaláható a történet innen ?!? :D ....

Az egy sörből három lett, és lemondott edzés...és persze kitűnő társaság és kivétlesen kiváló hangulat...

Ezért az italozást folytattuk az albijukban...Még három üveg bor megpattant az este folyamán. Olyan kis privát és zárt körű házi bulit csaptunk hirtelenjében, hogy én a  végén már  a szoba közepén tomboltam...

1999 előtti zenékkel kezdtünk {szabály volt rá, hogy csak azt lehet betenni a YT-ba, fejenként és egymás után kettőt} ... később pedig az igazi énünket felvillantva együtt élveztük a nagy kedvenceket. Szólt Bonanza Banzai, Placebo, U2, System Of a Down, Linkin Park...zseniális volt...

Aztán már a villany sem égett, úgy hajtottunk fejet a nagyok előtt, közben Ádám beeszközölte a Where The Streets Have No Name c. számot...ezt hallgatni igazi életérzéssé vált abban a pillanatban...csak mi hárman voltunk, és a "senkiföldje dala"....

Haza sem mentem, ott maradtam éjszakára Maciéknál. Nem tudom miért nem voltam képes hazavínkódni magam, két háztömbbel mellettük lakom :D... Jól esett maradni...nem akartam kizökkeni vagy magam mögött hagyni a "színpadot" ezután a fantasztikus este után....

"I wanna run
I want to hide
I wanna tear down the walls
That hold me inside
I wanna reach out
And touch the flame
Where the streets have no name

I want to feel
Sunlight on my face
I see the dust cloud disappear
Without a trace
I want to take shelter from the poison rain
Where the streets have no name"

"Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során."

"Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
A múlttal nem szabad törődnöd,
S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
Mint hogyha újjászülten élnél.
Mit akar? - kérd meg minden naptól.
És minden nap felel majd akkor"

Hajnal 2kor aludtam el tegnap...Hamü elment, aztán még vagy egy óráig tépelődtem magamban azon mi lesz velem a közgyűlésen. A torkomban dobogott a szívem, nem bírtam megnyugodni...Mindenfelé jártak a gondolataim, és leginkább is mindegyre csak azon miként lehetséges annyira lehiggadni, hogy képes legyek álomra hajtani a fejem...Számoltam vissza az órákat...megint fél óra eltelt, már csak 5órát alhatok, már csak 4 és felet....

Aztán küldtem egy üzenetet...nem is vártam választ, nem tudtam kaphatok-e....de kaptam...és elolvasva olyan édes utazásba merültem a képzelet birodalmába, hogy aztán már csak az ébresztőóra keltett.

6kor ébredés...koncentráció, prezentáció végiggondolása, hezitálás, hogy mit vegyek fel...csinos legyek, de ne túl kihívó, ugyanakkor ünnepélyes, de ne kifejezetten alkalmi...

7re kész voltam...vártam a Z megyei elnök urat, hogy érkezzen értem kocsival...nagyon rosszul voltam. Izgulós vagyok, mert mindig maximumon szeretnék teljesíteni...mindig bennem van a kétely, hogy nem vagyok elég, nem vagyok elég jó...{talán sajnos néha az élet olyan területein is ez jut eszembe, ahol nem szabadna}

2óra utazás, 2 óra kegyetlen gyomorgörcs...a reggeli kávé, mint apró rajszögtenger bökött és kínzott mindvégig. Aztán megérkeztünk Budapestre, ahol esküszöm folyamatosan vinnyog valami mentő vagy rendőr vagy hivatali menet és mániájuk a szembesávban zúzni. Hihetetlen...káosz a káoszban. Budapest és Bukarest között igen is sok hasonlóság van. Csak a románok felvállalják a zűrzavart, nem kreszt szegnek, könyökölnek , besurrannak és szlalomoznak, hanem felfestenek kifejezett "senkiföldjéket", ahol keresztül-kasul dudát nyomva érkeznek a neon rikírtó Dacia Logan-ekkel.

Szóval lassacskán megérkeztünk a XIV. ker. Mogyoródi utcai Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságra, aminek épülete oly nagy és kihívóan tisztelet paracsolón mered az ég felé, hogy szinte összeroskadtam a stessz súlya alatt.

Beléptünk...hát nem is tudom mire számítottam, talán bele sem mertem gondolni...itt már nem 50 katona csóka volt, mint otthon az éves közgyűlésen....itt 150 öreg komoly parancsnok és ezredes, elnök, képviselő és titkár volt jelen....És az átlag életkor kb. 65 év...

Tegnap azt írtam rettegek...az nem rettegés volt, hanem üres szófoszlány....ma megtudtam mi igazán rettegni....Hosszú nemzetiszín zászló meredt a legalább 10 méteres belmagasságú előadóterem egyik oldaán, a plafontól a padlóig. Előtte a kiemelt pulpituson az elnöki tanács, mellette pedig az előadó pódium, megemelt katedrán, kihangosítva és gondosan körbeszegve szintén trikolor szalaggal...

Összeomlottam...persze csak belül...kimutatni nem mertem...remegett a lábam, tördeltem az ujjaimat majd görcsbeszorítottam őket minden napirendi pont végén, imádkozva nehogy én következzek. Nagyokat lélegeztem...minden sóhajjal egy egérutat kerestem vagy vártam valami természetfölötti erőtől a megmentést. Nyilván nem jött...

Hosszú tömött sorokban ültünk...nem volt kiút...tudtam az idő sem fog visszafelé haladni - még ma sem- el fog érkezni a perc....az égig emelkedés vagy a megaláztatás pillanata.

Szörnyű volt...kifakadtam volna, könyörögtem volna...ne ne ne kelljen előadnom...

Aztán szinte egyedüli nőként, és ilyen pimaszul fiatalon bejelentettek, az elök úr elővezette a prezentációmat...és már csak én voltam és a mikorofon:S

Gyűlölöm a hangomat hallani a mikorfonban...de még ezen sem volt időm meghasonulni...

Show must go on...nyugtattam magam...

Igyekeztem gyors és informatív lenni, mert a kedves közönségem már éhezett...és az előző előadás alatt is olyan hangokat hallottam mögülem, hogy prosztata gondokkal küzdenek már....ehhheehhh...legyűrtem...lélekben remegő hangon, a valóságban viszonylag beszűkült szókinccsel csapódott ki a halálfélelmem.

A végén power point leáll...taps...mikorfon vissza a helyére...elnökség halk odasúgása...gratulálunk ez tényleg nem kis eredmény....hatalmas sóhaj...és szemben még mindig ítélőbírának láttam az embereket. Leültem és vártam...még mindig remegtem, hiába tudtam már nem kell többet szerepelni.

A küldöttgyűlés végén, a  fogadás előtt lassacskán szivárogni kezdtek..Kaptam névjegykártyákat, ötletet a nemzetközi porondra vitelről, gratulációkat, bókokat a nőiességemnek. Az egyik csókától pedig kritikát az előadásmódomat tekintve...aztán hozzátette, hogy építő jellegű, meg ne sértődjek...ő tanít a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen....majd egy másik hang megnyugtatott, remek előadás volt és mivel ő szintén tanít ott, ezért reméli, ha elvégzem az egyetemet utána akár doktoranduszként köszönthet ugyanitt...

Ez volt a legjobb dolog...tetszett az ötlet...ha kapnék valami tandíjcsökkentést vagy ösztöndíjat, én esküszöm másoddiplomát szivesen szereznék a Nemzetvédelmi Egyetemen...

A diskurzus gyümölcsöző volt...idény nyáron neki kell feküdjek a Volt Fesztiválnak és az EFOTT-nak is...Pedig már Pesten akartam tölteni a nyarat...de ott tuti nem bírnék szabit kierőszakolni az ilyen jellegű törekvéseimnek...Tehát fejethajtva maradok és dolgozom tovább mindenfélén...Talán a szeptember elhozza a változást...Pestet, munkát, szerelmet...

Hiszem a sikeremet a hajnali válasz smsnek is köszönhetem.....Hálás vagyok, hogy megnyugtatott és imádom, hogy ő képes erre...

Köszönöm, hogy vagy...

"Az apró dolgokért szeretlek: harangvirágok az asztalomon, veregetés a vállamon azután a borzalmas szónoklat után, egy pohár tea a zűrzavar kellős közepén, és amiért te vagy az egyetlen, aki megmondja, hogy abban a zöld szoknyában leginkább egy zsák krumplihoz hasonlítok. És a nagy dolgokért: amiért neked köszönhetem a legszebb dolgokat életemben, amiért feledtetted kudarcaimat és erőt adtál."

Délután ébredtem...ismét azzal a gondolattal, amit már ezerszer megfogadtam: nem altatok itt senkit. Semmi értelme...egyszerűen nem akarok semmit tőlük, akkor meg mit kínozzam ezeket a szegényeket. De ez még nem is zavarna, ha ilyenkor nem meghasonulva ébrednék, mint valami tudathasadásos, aki el sem hiszi megint mért volt ekkora szeretethiánya...

Mindegy...+1 fogadalom....

Este találkoztam  az egyik legjobb barátnőmmel, akivel együtt kezdtük az egyetemi éveket minden tekintetben. Szaktársam, évfolyamtársam, egy koliban egy szobában laktunk. És sok szép közös emlékünk van...Bolond éveket éltünk meg...Nagyon hasonlít rám, imád mókázni, hisz Istenben és örök gyermek marad mindig...Velem együtt nem fog felnőni soha.

Mikor összejött anno a barátjával, immáron öt éve, eltávolodtunk egymástól. Ők összeköltöztek, Hamü akkor kiesett az egyetemi tomboló forgatagból. Sokáig hiányzott, hű muskétásai voltunk addig egymásnak. De mostanában ismét találkozgatunk, ha tudunk. Öt év: ő már tanít egy általános iskola felső tagozatában, azóta együtt él ugyanazzal a sráccal, járt Dubaiban...ezer dolog változott meg.

Mégis akárhányszor leülünk beszélni, mindig a másodperc töredéke alatt visszazökkenünk és újra Hamwas és Hamvas leszünk :D {ez volt a becenevünk}

A témánk általában éppen az, hogy menniyre szeretne még élni, tombolni mint én...én pedig irigylem, hogy együtt él valakivel...

Kiegészítjük egymást....ilyenkor mesélünk a másiknak az általa vágyott világról...

Persze a végére rájövünk, hogy elérhetetlen számunkra a másik élet...kitörni nincs módunk...ez mindig egy picit szmorú...

Aztán ma például megfésültem kisminkeltem és fotózkodtunk...sok-sok mosoly...

Erre mindig kell lennie ideje az embernek...bár halkan jegyzem meg...hajnal egy volt mire elment...nekem pedig holnap Pesten az országos Katasztófavédelmi Közgyűlés előtt kell prezentálnom a civil falus projectről. Igen, el is felejtettem mesélni, hogy feljebb jutott a dolog, a megye hátszelét és támogatását élvezem...és így elővezethetem az országos tanács előtt is.

Röviden szólva van röpke 4órám aludni és rettegek...őszintén rettegek...

Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél.

A tegnapi kiegyensúlyozott nap után ma végképp megbillent a rend.

Egész nap tartottam magam a kötelességekhez szépen egymás után...tanulás, olasz tanár, konditerem, kávé a barátokkal.

Kitörni vágytam...súlyt adni a napnak...ellensúlyozni a rendet. Este szerettem volna felmenni az egyik bulihelyre tombolni a haverokkal. Nem is tudom miért erőltettem, mikor egész nap azt éreztem a levegőben, hogy valami iszonyatos fog történni.

Hiába hessegeti el az ember ezt a megérzését azzal, hogy áhhh  biztos csak a fronttól vagyok nyomott...miközben pontosan tudja, balsejtelemmel terhes a lég...valami ismeretlen fájdalom nehezedik a világra. Követi az embert, mint az árnyéka...úton, levegőben,  konyhában...mindenütt ott van...és fenyegetően tartja fel ez a szörny az újját, mutatva...bármit tehetsz...bekövetkezik...

Már a fürdőben készülődtem, mikor a lakótársam azzal fogadott: Van valami tömény itthon? Mondom mi a fene történhetett, Mazsa nem is ihat a betegsége miatt...??!!?? Az egyik munkatársa egy hónapja elkapta a H1N1-et és kórházban kezelték. Bár javulni látszott az állapota, ma este fél7kor mégis összeomlott a keringése...meghalt...

Mazsa sírt, én pedig nem tudtam mit mondani. Nem azért mert nem érintett meg, éppen azért mert túlságosan megérint az ilyen. Nem tudtam előállni semmi okos vagy bölcs vagy megnyugtató dologgal. Felfoghatatlan számomra az ilyen...még édesapám 4évvel ezelőtti halálát sem dolgoztam fel mind a mai napig. Sokszor álmodok vele, hogy él még, csak nagyon beteg...Szóval csak leültem és megöleltem...nem voltak szavak...

És tudtam úgy illene, hogy mellette maradjak...vígasztaljam, beszéljek hozzá, nyugtassam...de nem ment...megkérdeztem jól lesz-e és ígértem reggel felkelek hozzá és még a munkába indulása előtt beszélgetünk.

Közben pedig történt, hogy a volt barátom olyanokat írt mnsen nekem, hogy kiégett, nincs értelme az életének....és hogy lassan vége, befejez mindent...mondom ez mi? Öngyilkossággal fenyeget? Úgy indultam el itthonról, olyan szinten meghasonulva és kiborulva, hogy hihetetlen.

Úton Ádámékhoz felhívtam telefonon B-át. Olyan halkan beszélt....sírtam...mondtam ne írjon ilyenket, nem bírom el a terhét...akkor ne is beszéljünk inkább, tudni sem jó, hogy ennyire elhagyta magát...Aztán jött a felsorolása, hogy nincs normális munkája, rossz az autója....és valahol az ötvenedik volt a sorban odabiggyesztve, hogy ja barátnője sincs...Tehát nem miattam van kiégve...nem én vagyok az oka...mégis én cipeltem a terhét mindennek, mert nem bírtam hallgatni a fájdalmát..

Fél órát álltam a ház előtt kezemben a telefonnal a zuhogó jéghideg esőben és ömlöttek a könnyeim...Azt mondtam neki, hogy olyan, mint aki réges rég letért az útról, ahol kézenfogva mentünk...Mire hátranéztem ő eltűnt...Befutott egy sűrű erdőbe és azóta nem talál ki...Kerestem én is eleget, keresi azóta sok mindenki, kiabálnak neki, kutatnak utána. Ő pedig csak ül az erdő közepén befogott füllel, becsukott szemmel és sír...nem mozdul, nem akar kijutni, nem tesz semmit, hogy visszakeveredjen az útra. Mondtam neki nem fogja valószínű rögtön megtalálni, de ha nem áll fel és nem keresi, akkor nem lesz kiút. Zokogtam, szörnyű volt ilyeneket mondani neki, tudva hogy már rég nem rólunk szól a történet. Még azt is mondtam, talán véletlenül én löktem le anno az útról, úgy hogy észre sem vettem...bár ezt nem hiszem...

Aztán teljes rezignáltságban megérkeztem a srácok albijába...Ádámmal sokat beszélgettünk kint  a konyhában ezekről a dolgokról...életről-halálról...Arról, mikor jő el, számíthaunk-e rá, s képes-e belenyugodni az ember a felfoghatatlanba. Sokat segített beszélgetni...feloldozott egy picit. 

Sörözés közben Dr.House ment meg focimeccs, az óra már hajnal 1et mutatott, sejtettem ők már nem mennek tovább sehova. Én pedig nem bírhattam magammal...mennem kellett...nem dolgoztam fel felét sem a bennem tomboló dolgoknak. Így egyedül vágtam neki az estének. Persze a szórakozóhelyen ezer ismerős volt...kedvesek és kevésbé kedvesek...

Például láttam azt a ribancot, aki miatt egy éve megromlott a kapcsolatunk az exemmel...És ő fél óránként más csókára volt rátekeredve, ki nem szállt volna tánc közben a szájukból. A táncparketten mellettünk ropta mindig, és fél szemmel felém sandított mutatva, ő az éjkirálynő. Pedig nem...most törődik-e azzal mi van B-val??? Most hol a nagy fiú-lány "barátságuk", amire a kapcsolatunk bizalma ment rá...???!!!??? Táncoltam a Maci egyik munkatárssával, ahogy jól esett, ahogy a zene diktálta...És nem kellett a szájába másznom ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. A ribi látva ezt kiégett és elhúzott...Nagyon nevetségesnek éreztem mindezt.......nagyon.......

Aztán hajnal 5kor értem haza ezzel a félhaverral, aki annak fejében, hogy megígérte hozzám sem ér, itt aludhatott. Próbálta tartani a szavát, én meg betartattam vele. Lehet azt mondjátok geciség így húzni egy férfi agyát...de a szabályok tiszták...egy szabály van csupán: ÉN NEM AKAROK SEMMIT....és ez nem alku tárgya. És én miért csinálom? Apró társaságadagok...ilyenkor nem vagyok annyira magányos...nem egyedül szuszogok bele az éjszakába...néha végtelenül megnyugtat egy másik emberi lény puszta közelsége....

"Az egész élet nem más, mint egy sor be nem fejezett epizód. "Sötétben élünk, megtesszük, amit megtehetünk, odaadjuk, amit odaadhatunk. A kétely a kínszenvedésünk, és a kínszenvedés a sorsunk..." A végét, a végét de jó volna tudni... Ezért hiszünk Istenben vagy a mágiában vagy bármiben, amiben hinni lehet."

A tegnapi poszt kommentjein elgondolkodva arra jutottam, ma félreteszek minden érzelmeskedő és tépelődő pillanatot az életemből.

Végre kialudtam magam, délután 4kor ébredtem. Aztán rendet raktam, takarítottam, mosogattam és kondizni mentem. Anyukámat felhívtam, elújságoltam neki miket csináltam s azt is, hogy rohanok haza tanulni. Végre egy hasznos és kiegyensúlyozott nap. Eszményi voltam ma komolyan, egy idilli életben a szülők a gyermekek minden egyes napját így képzelik el. {jó, lehetett volna benne valaki, aki vacsival vár és átölel, de ez már csak hab a tortán-elérhetetlen luxus:D}

Már majdnem büszke is voltam magamra, hogy nem lélekben éltem le a nap nagy részét, hanem buzgálkodtam a realista, materiális világban. Hiszen "a békét csak a tudás adhatja meg". Sőt "nem a tudás, hanem a tanulás, nem a birtoklás, hanem a megszerzés, nem az ittlét, hanem az idejövetel az, ami a legnagyobb kielégülést biztosítja."

De bakker...lehet létezik ez a karma faszság vagy nem tudom...Fléjfélkor ki hívott fel??????? Éppen az, akire már egy ideje nem számítottam, hogy keres. Andris volt, meg a legjobb haverja. Italozhattak, dumálgathattak, amikor megszületett az ötelt, hogy felhívjanak. Egy percig nem mondom, édesek voltak. Főleg a számomra újonnan, ebben a telefon beszélgetésben megismert F., aki olyan igazán aranyos dolgokat mesélt és mondott A-ról...hogy ...jajj....jajj...hát mondom, most viccelnek vagy mi lesz...

Eleinte azt hittem csak szórakoznak, bár valahol reméltem, hogy nem...Vagy nem is tudom mit reméltem. Előtte tíz perccel még a csodálatos olasz nyelv trapassato remotoját próbáltam az agyamba tuszakolni ...nem is bírtam felfogni mi zajlik...

Sőt, ha már a tudásnál tartunk:

"Egy dolgot alaposan megtanultam - és ez a tudás átitatott a csontom velejéig, a fejem búbjától a sarkamig, üres mellkasom legmélyéig -, hogy a szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön."

"A feledni tudás a szabadság egyik formája."

Így félig-meddig én már ott tartottam, ahogy olvashattátok is, hogy felszabadítsam magam ettől az emléktől, hiszen semmilyen jövőt vagy sanszot nem adott A. Sőt mostanság életjelet sem. Szóval most ez mi volt már??? A béna karma faszság visszavágott???? Ezzel akarta közölni velem valami emberfeletti erő, hogy nem szállhatok ki emlékekből és érzésekből csak úgy...nincs kikapcs gomb, amivel végleg törölhetjük a nem teljesen tökéletes dolgokat.

Ezen kattogtam, no meg azon kattogjak-e újra ezen...Van, ami hiányzik belőle/ebből az egészből és van, ami nem. Sok mindent hasonlóan látunk, pár dolgot különféleképpen...és ezer apró momentum van, amit megtanítanék neki úgy látni, ahogy én látom...

Igen, a tegnapi kommentek megmutatták az utat, hogy ha valaki nem tesz érted, akkor te se kattogj a dolgon...De valahogy mégis kellett ez a telefonbeszélgetés...nem mindig elégszünk meg a tudással arról, hogy mit kellene tennünk...Én Einsteinnek hiszek:

"A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot."