Ma délután zalaegerszegi otthonunkban arra az érzésre keltem, hogy mi a pi***án alszom én itt...Kinyitva másnapos csíkszemeimet a tvből Scarlett O'Hara víkódott vissza rám. Áhh mondom neeeeeeee....Elfújta a szél...

S, hogy miért aldutam én délután?

Pénteken a munka után, {kiakadva András profi konfliktuskezelő magatartásán, amit hívhatnánk mániákus problémakerülő viselkedésnek is} kondizni mentem Zsuval, aztán rohantam az utolsó vonatot elérni Zalaegerszeg felé. Nagyon régen voltam már otthon...időm ugyan lett volna rá, csak valahogy mindig felülírta a honvágyamat az  éppen aktuális érzelmi viharom. Valentin-napon lázadoztam, egy héttel később szakítósdit játszottam, aztán pedig amennyi időt csak lehetett próbáltam boldog bohóckodással tölteni. Persze hiányzott már anya, és tudom én is neki...de valahogy olyan nehezen álltam elé a történtek után. S mikor így végre péntek este 11kor hazazuhantam konstatálnom kellett, hogy menekülni vágyom innen is. Azt gondoltam, mikor hazaérek, átölel a város, az otthonom megnyugtat és ha válaszokat nem is ad, de legalább elhiteti velem, hogy az élet megy tovább és nincs semmi baj. Ehhez képest már a szombati ébredés után szétszerveztem a napomat. Délelőtt caffétime volt StarFire-el. Nagyon élveztem...élőben is annyira jofej, mint a blogjában...Aztán kora délután sörözés Verával, aki az egyik legrégebbi és legjobb barátnőm..Így kora este úgy mentem haza, hogy anya nem értette minek is jöttem meg. Ezért lesétáltam vele a Tescoba, persze a  sok felgyülemlett feszültség és düh kikivánkozott. Egész úton azt taglaltam neki, hogy ne lepődjön meg ha nem lesz meg a  nyelvvizsgám, meghogy végzek, amikor végzek...hogy nehéz munka mellett tanulni, hogy ne zargasson a Bélás Andrisos sztorival, merthogy egyiknek sem kellek...vagy legalább is egyikőjük sem vállalja a velem való macerát...

Szegény anya, ezt talán mégsem érdemelte...Hazacipeltem neki gyalog egy karton ásványvizet, de a hazaúton már nem beszélt egyikünk sem. Annyira rosszul éreztem magam...lelkileg, érzelemileg biztos ez a padló. Nem bírtam magammal, a bennem forrongó tombolással, ezért egy régi simerősömet kerestem, hátha meginna egy sört este. Persze nem egy sör lett, hanem egy szokásos bohém, a lehetetlen határait súroló buli. Sok minden történt, ismét egy eszetlen éjszaka...

4 óra alvás után ébredni kellett, indult a busz a mamához. Megígértem anyának, hogy megyünk, ezért bár hihetetlen rossz passzban, még mindig forgó világgal körülöttem, kénytelen voltam életet lehellni magamba. Persze, amint kiértünk a mama azzal fogadott, hogy imádkozott, hogy megérje a mai napot, hogy még találkozhassunk...Jajj ne mondjon ilyet...én pedig elsüllyedtem szégyenemben, hogy hiába a szeretet, így tisztelem én őt, hogy atom készen jelenek meg, mikor alig lát engem? Akkor és ott miniatűrré zsugorodtam, és jobb öteltnek tartottam volna a szörnyet elnyomni, és a reggeli gyerekmisén imádkozni inkább az Istenemhez, hogy segítsen kibogozni a szálakat. A hitemnek kellett volna megnyugtatnia nem pedig az etil alkoholnak.

Két óra alvás után - amit anya engedélyezett az állapotomra való tekintettel - ismét csak a szégyen fogott el..hogy az értékes időm, amit együtt tölthetnénk, elhenyéltem. Nem tudtam segíteni panírozni - pedig tudom a mama utál panírozni. Már elkészült minden mire kiértem a konyhába...Az aranykarikás húsleves, a gőzölgő főtt házi csirkehusival, a valószínűtlenül vérnarancssárga bio főtt répával mégis azt az érzetet keltette bennem, hogy tartozom valahova...

Hazaérés után persze rögtön ágynak dőltem. Szűk két óra alvás után pedig mire keltem?????

Hogy az a szutykadék Elfújta a szél üvölt mellettem a tvben...Történt aztán, hogy (ki tudja miért ingerelt fel) idegesen pattanva romboltam ki az ágyból egészen a nappaliig, ahol teret akartam adni afeletti kiakadásomnak, hogy mit képzel a televíziótársaság, hogy ezt a sz*rt még vetíti. Ki akartam fejteni, hogy ezerszer volt már műsoron, hogy elég is volt belőle annyi, hogy vége a virágkorának és hogy bármikor rámkényszerítette az élet, egyszer sem néztem meg, mert mióta az eszemet tudom ezt a filmet pokoli unalmasnak tartottam.

Ám mielőtt még a gondolatom megformálódását követően ténylegesen szóra nyitottam volna a szám, anya közbevágott..

Látod mi megy a tvben? Hát nem tök jó? (fú mondom neeeeh) Az első részét moziban láttam, a második részét pedig nem hagytad. Akkor születtél, így másnap nem tudtam elmenni megnézni a második részt. Erre visszakérdeztem, mért másnap mentetek volna megnézni? Csak én - mondja anya - apád már akkor sem jött el velem. Ez a gondolat teljesen felrázott...Anya atom terhesen egyedül nyomul a moziban, merthogy ő látni akarja az elfújta a szelet...és a makacs dacos kislurkója már akkor is végtelenül unta...és nem akarta a második felét végigszenvedni...

Inkább válaszottam a születéssel járó megpróbáltatást, minthogy még egy részt végighallgassak ebből anya hasában. Nem csoda...hiába a születésem történetének csodával fűtött légköre, még ma is pokoli unalmasnak találtam ezt a filmet...Nyomul benne egy nő, aki folyamatosan más csókákkal tombol, aztán mindelhagyja, nyilván olyanba szerelmes, akit nem kap meg...dacoskodik, színjátékot tervez műkönyekkel meg hisztikkel...és mindig, de mindig szénné ég...Gyönyörű persze a nő, sok szép ruha, drága kelme, csodás smink és hajkorona...mindenki imádja...mégsem boldog...

Jajj már...utálom belátni, hogy bármennyire is unom ez a bénaságot, ez a történet mégis olyan ismerős...

Egyetlen értékelhető mondata számomra, mikor a végén az egyszer már elhajtott szerelmes nem ad második esélyt és stílusosan csak ennyit mond:

"Őszintén szólva kedvesem, köpök rá."