"Nem az a fontos, mit kapsz. Afelett nincs hatalmad. Elveszhet, tönkremehet, visszavehetik. Csak az a fontos, amit adni tudsz. Ez az egyetlen valódi lehetőség, amit útravalóul kaptál. Adni magadból, a szívedből, a lelkedből. Ha másképpen élsz, csak kibic lehetsz. Potyautas a hajófenéken. Ott csak a motorok dobogását hallgathatod, semmit sem látsz a Tenger szépségéből. Nem érzed arcodon a szél simogatását, nem tapasztalod meg a vihar tombolását, a napfény erejét."

Tegnap felutaztam Budapestre...tisztázni az erőviszonyokat, lezárni 2,5 évet. Természetellenes volt 2 órát gondolkodni, zötykölődni, tervezgetni, minden gondolatot ezerszer megrágni és kiköpni, aztán leszállva a buszról mindezt egy pillanat alatt elfelejteni. Azt gondolom Budapest nem is a legszebb hely a lelkünk mélyének kibontására. A zaj, mocsok minden gondolatra szükre ködfárlyat borít. Az utcán nem látni fehér havat...csak sötétkoromszín csikkekkel és PET palackokkal teli szemétkupacnak álcázott hómaradványokat.

Teaházban kezdtünk, ahol nem teáztunk, aztán Burger Kingben ebéd, már csak azért sem McDonaldsban...aztán egy ötlet, hátha a hegyekben könnyebb megbeszélni. Az út fel a kisvasúthoz érdekes volt...A város dohos mocska higul, ahogy az autó a szerpentitnen a hegyekbe tart. Még az utcanevek is szelidülnek...tündér utca, agancs utca. Aztán -mint, ahogy egy vérbeli magyar szakos bölcsész rákattan a nevezéktanra és a szóetimológiára - jönnek a tényleg meseszerű, elvont dolgok...művész utca, költő utca. Mintha a Varázshegyre tartanánk...az utak egyre szűkebbek, a villák egyre csinosabbak és rendezettebbek. Olyan kimértség tükröződik egy-egyről, mintha élet sosem lakott volna falaik között. Aztán egy tarló végén a gerincen egy állosmás látszik, gyerekekkel, gőzmozdonnyal. A profizmus határait súroló, felettébb határozott általános osis fiú átadta feláras gőzmozdony jegyünket.

Nem nagyon tudtam hol vagyok...

Aztán elindultunk...fák, bokrok, áhá...egy vidékinek annyira nem újdonság a természet -gondoltam. Aztán egy ponton láthatóvá vált a város egy része...Ez csodálatos volt...az az érzés tölött el, hogy ez lesz a válasz...A sok kiégett pesti a közönnyel kimart koszos világból az egekbe menekül. Azért a sok csoda névtábla, azért a többtízmilliós villasor a közelben. Menekülnek...vágynak ők is szépre. (Újdonságként éltem meg...éreznek és vágyják a tisztát és az értékeset)

Kisvasút...mellém ült, megbeszéltük, hogy ebből a helyzetből nincs visszaút, nincs bizalom, elillant...nincs megoldás...csupán egy. Vége lesz...Talán már nem párként szállunk le, hanem két külön individuumként, két önálló emberi lényként, ahogy Isten megteremtett bennünket. Elszakad egy tündéri lánc, nem ül többé mellém, a kisvasút fapadozata öriz minket utoljára együtt. És visszafelé úton eleredt a hó, vele együtt a könnyeim...varázsos volt...hihetetlen. Ahogy a megérkezést követően leértünk a hegyről a hó hétköznapi esővé szelidült. Jelezve a víz metamorfóziást, ugyanaz a hó, mégis esőként törvényszerűen más. És ez az eső elmosta a mocsok nagy részét, megtisztultak a savanyú, homályos utcák. A város fellélegzett.

Aztán még belefért egy cukrászda...nem is akármilyen; a Sugar! Ahova mikor beléptem azt hittem a mennyországban vagyok...minden színes, minden édes...Csak tátottam a számat üveges szemekkel, mint egy kisgyerek, akinek elegedték a kezét és most egy nagy csodavilág falai omlanak rá. Minden próbálkozás azt hivatott szolgálni, hogy minél későbbi buszt érjek el.

Végül csak reggel, hajnalban indultam haza. Akkor kelt a nap, mikor az autóbuszpályaudvar felé közeledtünk...Csend volt... és tisztaság...Fájdalmas rend uralkodott. Még forgalom sem volt..egy lélek sem. Csak a kelő nap, ami hasogatóan kegyetlenül élesen világított a horizont alsó határvonalát karcolva. A hatalamas Heim Pál Kórház felirat mögött új nap  kelt és ébredezett a szemem láttára...

Az utolsó mondat:

"Remélem felnövünk a feladathoz egyszer." -mondta ő

"Nem, te is tudod, nem fogunk felnőni soha."- válaszoltam.

A busz hirtelen indult, nem izzitotta a motort percekig, nem várt egy pillanatot sem. Hirtelen berántott, és elindult. Nem volt visszaút...hazatértem.

Fel akartam hívni Macit...hadd sírjam el a bánatom, had adjam mega választ arra, hogy miért kapaszkodtam eddig ebbe az emberbe. Aztán rádöbbentem, hogy nem hívhatom fel vasárnap reggel 9kor. Nem azért mert nem ér rá, vagy mert nem olyan ember, hanem azért, ahogy mostanában viselkedtem velük. Én sem állnék szóba magammal...

Aztán a buszról leszállva döbbenten vettem észre...még mindig ugyanaz a nap süt...Akárhogy tartottuk volna a telet, bármennyire dühöngünk és tombolunk is, akárhogy fáj, hogy a jóisten nem jelentette be előre:

Ma mégis feltartóztathatatlanul beköszöntött a tavasz...

A felhők alatt a parton egy tengeröbölben állva
Vagy acél folyók közt a városi éjszakában
Távol az otthontól sok átutazó vendég
Van aki születik éppen a többi már menni kész

Nem aranyból, nem földből,
Nem pénzért, nem kőből
Valahol a szívemben majd új templom épül

Nem aranyból, nem kőből
Nem erővel, vagy ösztönből
Valahogy a szívedben majd új templom épül