Ma is 3 órát aludtam:S...Nem hiszem el..gyomorgörcs, lábremegés...bizonytalanság...

Aztán reggel sms...és délben egy Mekkáfés látogatás. Azt hittem nem is lehet túl személyesre fűzni ott egy találkát, ha az egyik fél dolgozik a másik pedig csak teázni tér be. De tévedtem. Annyira jó volt, annyira kellett... Ha szemmel fel lehet falni valakit, ha el lehet mondani egy nézéssel egy egész történetet, ha szavakba lehet csomagolni a csodapillanatokat...akkor ez abban a pár percben valósággá vált...

Most egyedül vagyok az albiban...Mindenki hazament...mindenki...

Ráérek gondolkodni, mégsem tudok, mégsem tisztább a kép, mégsem vagyok nyugodtabb...Aludni nem tudok, visszahangoznak fejemben a gondolatok, és képek töltik fel  repdeső tudatomat....

Hiányzik valami nagyon...vagy valaki...

Fura érzés félek attól, hogy elkezdődik valami, félek attól is hogy befezjeződik ettől egy másik történet..sőt még attól is rettegek, mi van ha el sem kezdődik....

A posztjaim újraolvasása közben ráéreztem valami nagyon ijesztő dologra...Pár hónappal ezelőtt, mikor blogot kezdtem, már a végső elkeseredés uralkodott el rajtam, hosszú évek fájó emlékei, rossz kapcsolata...És sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem, hogy boldog bejegyzés születik...

És most csodával telítődnek napjaim...Sokat mosolygok...és azt hiszem boldog vagyok. Nem akarom elveszteni a szivárványt az életemből, nem akarok csalódni, nem akarom hogy egyszer eltűnejenek ezek a varázspercek...

Pedig nincs már sok idő...nyomaszt, hogy mint életéért küzdő űzött vad futnak el a napok kezeink közül...

Csak a most és nincsen más, néha
Szállni tudjunk és
Jót hozzon a sors majd mindig
Ránk, amíg tudsz, maradj még,
Higgyen, reméljen minden szív,
Legyen tiszta minden út...