Haragban A Világgal

És Ő döntött...költözzek Gyulára...Az igen, nekem szerződéses munkám van, özvegy anyukám az ország másik szélén...és Ő ezt a cseppet sem önző megoldást találta...Nyilván annak ellenére, hogy ő ezt reális kiutnak tekintette közöltem vele, hogy: kizárt. Akkor marad Pest, próbál munkát szerezni, és akkor talán közelebb lesz...Nem itt, de közelebb...

Ergo nem jutottunk előre...nem változott semmi...Azt hiszem együtt vagyunk, illetve a tegnapi beszélgetést tekintve nem szakítottunk. De ugyanúgy egyedül vagyok...ezernyi átsírt éjszaka és ezer próbálkozás...De a világ mégsem változik...

Nem tudom megítélni, hogy örülöm kellene, hogy nem lett vége, vagy elkeserednem, mert nem lett konkrét megoldás. A világom visszazökkent az ő időtlen csendes romlásába...

"Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja."

...Az életünk egy furcsa kis mese, szeszélyes játék, bús színész dolog...

Mit jelent élni? S vajon mit várunk tőle? Kényszer, érdek, ösztönélet vagy tudatos boldogságkeresés? S nagy élettrónusunkról vajon letekintünk-e néha egymásra? (barátra, kedvesre, rokonra)

Ezen általában nem gondolkodunk, nincs mit gondolkodni...az élet általában csak úgy "megesik"/"megtörténik" velünk, örömünkkel bánatunkkal átbukdácsolunk ezernyi éjfélen és ezernyi nappalon. De az Isten néhanapján megálljt int. Üllje le és figyelj: Ecce homo...

A lakótársam, akiről már említettem, hogy rosszul esett, hogy a szülinapomra nem érkezett meg, nagyon beteg. Három éve diagnosztizálták nála a szklerózis multiplexet (amit az igazán szélesvásznúra nőtt arcú unokatesóm már csak SMnek emleget), ami szerény tudásom szerint egy gyógyíthatatlan igedrendszeri megbetegedés. Igazából folyamatosan épül le, az agyában aktív és inaktív gócok gátolják a mindennapi élethez szükséges funkciókat. Egyenlőre tudott suliba járni, dolgozni, élni vele. Egy kísérleti programba került be, és bár volt vizsgálatokon közben az eredményeket sosem kapta meg. Tegnap, három év után közölték vele, hogy egy aktív góc helyett, már három nagyobb góc van nála a sok kicsi mellett... 

Ennyi az élet, elvettek tőle három évnyi adatot és vizsgálati eredményt. Ez az idő harmada annak, amit jósoltak neki...és tegnap itt ült és sírt, hogy most mi lesz...milyen gyógyszert kezdjen el. Aminek mellékhatásai miatt nem tud teljesértékű életet élni, vagy egy újabb kísérleti program??? Erre nem tudtunk neki mit mondani...Nem volt tanács és nem voltak válaszok...elfogytak a kimondható szavak...

Ma megkaptam a februári munka beosztásomat...nyilván 3 napot kértem csak ki, és nem sikerült úgy beosztani...mindenkinek meglett, amit kért, engem szivatni kell...

nagyon ideges lettem no comment....hívtam a barátomat, aki kétszer kinyomott...aztán közölte, hogy nyugodjak már meg a haverjával beszél majd visszahív...

Ez, és a múlt heti sok esetben szakításba torkolló veszekedés, annyira kiborított, hogy már nem tudtam párként tekinteni magunkra...Úgy érzem egyedül vagyok egy távkapcsolatban, és nem vagyok boldog.

Ezt a hibát már egyszer elkövettem, akkor megfogadtam többé nem...

Most este beszéltünk...megkértem döntsön...2 év van mögöttünk. Ő egy fél éve az ország másik felére költözött haza, a szüleihez. Nekem havi egy találkozás nem kapcsolat. Más szerelmes emberek összeköltöznek nem szét...nem is értem. Én ugyanazt az életet élem, ugyanabban a városban, ugyanazzal a munkával...és azon tűnödöm hol hibáztam? Pedig lehet nem én provokáltam ki most ezt a döntéshelyzetet.

Tehát, a döntés terhét neki kell vállalnia. Vagy vége, vagy ideköltözik, vagy fél év próbaidő...ez tőlem abszolut idegen, de lassan nem találok más kiutat. Szerintem alapvetően a személyiségünk összeillik, de mióta hazudott én nem bízom benne, ő pedig sem enegem, sem a kapcsolatot nem becsüli.

Itt sincs jó válasz...elveszteni nem akarjuk egymást, de úgy tűnik megtartani sem...A távkapcsolatos langyosvízből és a vitákból nekem elég lett...

Holnapra dönt...a félév idő lesz a  választása...addig kiélheti magát, addig dönthetünk...

Talán ez lenne  a legjobb...pokoli sokat veszíthetünk: végleg elengedhetjük egymás kezét...de tudom isteni boldogságot nyerhetünk, ha újra egymásra találunk, ha újra szívből lélekből tekintünk egymásra...

Szomorú vagyok, de az életnek tovább kell mennie, reggel 5.25-kor munkába indulás...

Az éjjel segít, talán nyugtat, feledtet...ám vannak dolgok, amik kizökkentik az emberi létet hűs, nyugodt mezsgéjéből. Sötét van, mindenki lepihent...de bárhogy is fáj, szaggat az érzés...holnap ismét megvirrad a nap...nekem, a barátnőmnek Spanyolországban, a barátomnak Gyulán...és még a beteg lakótársamank is ...

Akárhogy is...az életünk egy furcsa kis mese, s mi a színészei nem eshetünk ki a szerepünkből, s bármennyire is fáj; egy előadást sem mondhatunk le...

Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele ...
Az életünk egy furcsa kis mese.

Ami körülvesz, minden színfalak.
Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak,
a fény, a rózsa, a dal, a babér,
ha majd kilépünk újra visszatér,
s új élet-színészeknek itt marad.
Ami körülvesz, minden: színfalak.

S vajjon, ha majd, a halk függöny legördül,
s érezzük már a Csend leheletét,
elmondhatjuk a taps elé kiállva,
hogy nem játszottuk mi sem el hiába
e végzetes, csodálatos mesét?

/Wass Albert/