"A színházhoz nem kell más, mint három deszka, két színész, és egy közös szenvedély."

"Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében." 

Fülled vasárnap délután volt. Az utcák üresek és rémisztőek voltak. A koszos kapualjakban utcagyerekek koptatták az aszfaltot különféle formájú és méretű kavicsokkal. Nem sétáltak az idősödő párok és az örökifjú suhancok sem csábítgatták a miniszoknyás fruskákat. Csak egy fagylaltárus támaszkodott mozdulatlan biciklimasinája és az érdesre vakolt házfal közé. Már-már úgy tetszett nem is él, aztán mégis prezentált egy lassú mozdulatsort, ami visszarántotta őt az élők sorába. Semmilyen felesleges mozdulatot nem tett, óraműpontossággal emelte karját, miközben lassan hunyta be ólom szemhéjait, s úgy törölte végig az izzadtság-harmatot homlokán, hogy abban szinte élete minden fájdalma manifesztálódott. Az óra épphogy elüthette a kettőóratizenegyet. Ballagtam tovább, a séta megkönnyítette a lelkemet. Testem felhevült a nyári nap égető sugarainak engedelmeskedve. Szívem egyre szaporábban lüktette végig a vérköreimben áramló testfolyadékot. Szomjaztam…Mikor pedig a városi sivatagban már a szédüléses ájulás veszélye fenyegetett, hirtelen templomként emelkedett előttem egy színház épület. Óvatosan feszegettem az aranyfüsttel gondosan kimunkált szárnyas üvegajtókat, amik rögvest engedelmeskedtek is ujjaim feszítő nyomásának. A napfényről beérve előbb vak emberként tapogattam csak a csarnok oszlopai közt. Faragott pálmaágakba kapaszkodtam és hosszú percekig a retinámat tornáztattam, hogy alkalmazkodni tudjon a belső fényviszonyokhoz. A hatalmas előtér törpeként ölelt magába…körbenéztem és szinte átfontak, elnyeltek a kacifántos indák és a pompázatos ezüst griffmadarak karmai. Ijesztő némaság uralta a teret, mégis volt valami varázslatos e helyben. Három hatalmas ébenfa ajtó meredezett a mennyezet felé. Mindegyiken egy-egy bibliai jelenet volt örökül hagyva a látogatóknak. Ahogy közelebb léptem a középsőhöz, -szemügyre venni eme mesteri munkát- halk zaj szüremkedett ki mögüle. Benyitottam, finoman simítva hajtottam el magam elől a meggyszínű nehéz bársonyt, s ezzel a mozdulattal párhuzamban hangosodni és tisztulni kezdtek a hangok…

Szereplők

KRISZTINA

ÁRON

NARRÁTOR

KÖZÖNSÉG

Színhely: Külvárosi színház. Kettes terem. Fenséges vérszínben izzó bíbor falak, fehér indák cirádáival tarkítva. A színpadot gesztenyebronz keret foglalja körbe, melyet előkelő sötét téglaszín nehéz damaszt függöny szegélyez. Fa széksorokon vörös bársonyborítás. A mennyezetről gyöngycseppként opálszín csillárok ereszkednek alá. A díszlet egy szerényen berendezett pesti bérlakást idéz. A színpadon egy nő tűsarkúban és egy egyszerűen öltözött zavart férfi. A nézőtér majdnem tele.

Első jelenet

Belépek. Lábujjhegyen közelítem meg a végtelennek tűnő széksorok között a színpadot. A második sorban izgatottan, de halkan foglalok el egy addig szabad ülőhelyet. Megdöbbenve veszem észre, hogy előttem is üresen hagytak egy széket. Teljessé bővül hát előttem a látótér. A színpadon egy férfi és egy nő vitázik éppen. Hátuk megett egy pesti bérlakás elhanyagolt kopott bútorzata emelkedik magasba a deszkák szintjétől. Mintha egy ablak is hanyagul nyitva maradt volna…mindenütt szétzilált ruhák és zacctól feketedő kávéscsészék hevernek. Akklimatizálódok…figyelek, átveszem a terem hangulatát és a darab zakatoló tempóját.

A nő rododendron színű klasszikus tűsarkút visel, hosszú combjait harisnyakötő szorítja el. Rövidke egérszürke szövet nadrágszoknya takarja, felül pedig vasalatlan hajszálcsíkos fehér inget visel. A férfi éppen olyan magas, mint a magassarkakon egyensúlyozó nő. Egyszerű kopott grafitszín pólót hord a mosott kék farmerhez. Egyikük sem különösen szép vonású, a félhomályban divatosan csúnyák. Valószínűleg házasok, legalább is viszonyuk van…ércesen vitáznak egymással.

KRISZTINA

            Nem értem hogy jutottunk idáig…

ÁRON

            Mi a büdös francot nem lehet ezen érteni?

KRISZTINA

            Hisz mikor olyan jól kijöttünk egymással….Mikor változott meg ez köztünk?

ÁRON

            Kurvára nem tudom.

KRISZTINA

            Mért nem szóltál előbb?

ÁRON

Milyen előbb? Hogy értve előbb? Kriszta ne idegelj fel…csak fogadd el…elmúlt valami és kész.

KRISZTINA

            Megváltozom, esküszöm.

Áron cigire gyújt a színpadon.

Én pedig a cigaretta füst lassan terjengő mintái közt elvesztem a koncentrációm. Már ismét csak egybehömpölygő zajt hallok…idegesítő zümmögést.

Zavar a színpadon kialakuló passzív-agresszív unott feszültség. Körbenézek, kik szegődtek társamul ebben a provokatív matinéban. Valami posztmodern kortárs művész darab lehet, mert senki sem tartja az etikettet és félhangosan vitatják meg, fűzik hozzá kommentárjaikat a színen látható eseményekhez. A mellettem ülők hozzám is beszélnek…”Ugye mennyire időszerű a darab? Milyen élethű pár.” "Erről eszembe jut egy szomorú szám. Mi is a címe?" „Szerintem boldogok. A fiú oda van a lányért” „Egyértelműen halálraítélt a kapcsolatuk, hiszen össze sem illenek.” „Jó lenne látni milyen, ha nem veszekednek.” „A srácnak tuti szeretője van. És már messziről levágós, hogy a lány előbb szarvazta fel.” ...Én csendben hallgatok, nem reagálok.

Második jelenet

Még mindig zavar valami nagyon. Kimenni nem akarok, nekem még fontosak az illem szabta korlátok. Fészkelődni kezdek óvatosan, hogy ne legyen feltűnő és kellemetlen a játékban lévő színészeknek. A bársonyszék puha derekam körül nem egyenletesen nyeli el várakozó testem. Az oldalamat valami nem ideillő gyötri lassan sebesre. Valami nehezebb tárgy lehet, elképzelni sem tudom mi. Tapogatni kezdek finom mozdulatokkal körbejárva kényelmetlenségem epicentrumát. Egy fegyver csövét rajzolják ki párnás ujjaim. Milyen izgalmas, még sosem láttam ilyet -gondolom végig a folyamatot miként kellene előrántani pánik keltés nélkül. Kezem a kagylóberakásos markolaton pihen. (Biztos vagyok benne, hogy kagyló, hiszen tapintása összetéveszthetetlen) Nem remeg egy porcikám sem, biztosabban irányítom végtagjaimat, mint valaha. Félbeszakítva a másodrangú szereplők sekélyes diskurzusát pattanok fel, majd egy hirtelen mozdulatot téve a jobb lábam már az előttem lévő szék párnáján tapos. Kezemben a fegyver, amit hangos kattintással biztosítok ki. Üvöltve hagyja el torkomat a hangsor.

NARRÁTOR

            Elég! Legyen már vége!

Hangom erélyes és teátrális.

A közönség előbb megdöbbenve figyel. Én a mennyezetet célzom, majd az aláhulló vakolat jelzi találatom eredményességét.

A vakolattól fehérre mázolt arcú közönség, (akár bohócok a cirkusz manézsán) állva tombolva,  tapssal ünnepel. Úgy hiszik beépített szereplő vagyok, és a megdöbbentés az eszközöm.

Lassan átlépdelek a bíborszín bársonyhuzatos támlán és a színpad széléig sétálok. Hideg, kimért mozdulattal ismét kibiztosítom a fegyvert, de ezúttal halántékomhoz emelem. Aztán egy pillanat töredéke alatt odadobom a férfi főszereplőhöz. A színészek cipőtalpaitól kifényesedett pallókon Áron lábfejéig csúszik a hatlövetű. A riadt rémület kézzelfogható a teremben, a közönség áll még,de nem tombol, a színészek elhűlve várnak, s nem moccannak. Kimerevedik a kép. Színház az egész világ, -gondolom magamban- s egy pimasz ugrással a színpad szélére ülök, megtörve a félelmet. Nem hagyhatom szó nélkül mégsem az eseményeket. Játszom hát tovább.

NARRÁTOR

            Azt hiszitek, fognak rajtam a kurva golyók?!

            Hogy tetszett az első menet? Akartok még játszani?!

            Hogy én mit akarok? A világot, fiacskám, a világot!

            Mit bámultok? Egy rakás kibaszott seggfej. Mi az, nincs vér a pucátokban ahhoz, hogy olyanokká váljatok, mint én? Nektek szükségetek van az olyan emberekre, mint én. Akikre ujjal mutogathattok: "Itt a rosszfiú!" Miért, ti kik vagytok? A jók? Nem. Nem vagytok ti jók. Csak tudjátok, hogy kell elrejtőzni a világ elől. Hazudni. Nekem nincs ilyen problémám. Én mindig az igazat mondom. Akkor is, ha hazudok. Kívánjatok jó éjszakát a rosszfiúnak! Gyerünk. Utoljára láttok ilyen rosszfiút mint én, az biztos. Gyerünk. Adjatok utat a rosszfiúnak!

Ezzel a mondattal kisétálok a teremből, magára hagyva ezt a nevetséges melodrámát…Újjászületek. Főnixi szárnyaim tolltengerét ezentúl már nem viasz fogja össze. S a napfény soha többé nem árthat…