"De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt, és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és... és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt, s ami történt?"

Volt már olyan nap az életetek során, amikor semmi kedvetek nem volt felkelni?..Tovább megyek; aminek előestéjén már jó előre felmentettétek magatokat a másnapi teendők alól? Az időt azért elhúztátok, netezéssel, filmezéssel, ezzel-azzal, hogy aztán abszolut kimerülve álljatok a zuhany alá. Legalább olyan fáradtsággal, mint aki egész nap kapált egy krupliföld érdes barna smirglijén mezítelen talppal. Majd a puha ágyba angyali könynedséggel és a drága sampontól édes szállongó aranyhajjal lebbensz be...Elindítasz valami sorozatot, mert a lelkiismereted nem hallgat, tudod sok mindenre kellett volna időt szánj...amit -megnyugtatod magad- majd holnap elintézel. Aztán a lelkiismeret alszik el először, majd a film dialógusai halkulnak...azán a hangfoszlányok ritmust kapnak...csak a lélegzeted hallhatod és szíved dobbanását...

Majd másnap késő délelőtt ébredsz...olyan nehéznek és fájdalmasnak véled a "reggelt". Minden gondoltod ólomsúllyal hasít a tudatodba...Nem hívtam fel az olasz tanárt, nem hívtam fel a szövetség elnökét, kaptam egy mailt tele kérdőjellel, mert elmaradtam a hétvége pontosításával, sms jött, hogy küldjek át egy fontos üzenetet...És akkor az jut eszedbe, hogy leszarom...és azt is leszarom, hogy leszarom...Kikapcsolsz mindent és csak fekszel, lebegsz a plüssel teli franciaágyadon...egyedül...becsukod a szemed, ma még a színek sem érdekelnek...csak annyi kell, hogy a körülötted lévő puha anyagdarabok viszonozzák a simogatást...Szó szerint úszol a semmiben...

Aztán ebéd a barátnőddel a Mekiben, ahova nem mersz nem kiöltözni valami beteg furcsa késztetés miatt, amit magad sem értesz...Aztán a konditeremben edzés ugyanővele...miközben könyörögsz szinte, hogy ma csípjünk le a végéből, mert csak az jár a fejedben, hogy vissza akarsz térni a biztonságos ölelő ágyadba....Ültök a  biciklin...ő beszél valamit a depresszív hangulatodtól, meg szerelmekről meg miegymásról...te pedig változatlanul csak a lélegzeted és a szívdobbanásod hallod...közben majdnem leszédülsz a bicikliről...Nem érted az érzést...nem tudod, miért a hisztérikus hazavágyódás...

Csak menni akarsz, s ha nem enegednek sírnál...Talán nem is ezen...talán az ágyad, talán az ölelés hiányzik....

Aztán munka....és tudod, holnap ugyanígy kelsz majd...lesznek olyan dolgok, amit most már tényleg muszáj lesz elintézned...persze csak ébredés után, amihez nem állítasz ébresztőt...és persze csak akkor ha holnap kedved lesz hozzá....

"Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik."